Krisztus és kultúra

Keresztyén emberként nem légüres térben élünk. Hitünket és Istenhez fűződő kapcsolatunkat nem vákuumban éljük meg. Nincs olyan, hogy van Isten és vagyok én, minden más pedig kívül marad ezen a kapcsolaton. Saját hitünk, saját életünk, saját Krisztus-követésünk egy adott helyen, egy adott időben, egy nyelv szavait és logikáit felhasználva és egy adott kulturális közegben történik. A fő kérdés, hogy miként viszonyul egymáshoz életünk Ura és életünk tere, milyen összefüggésben van Krisztus és a kultúra? A múlt század egyik meghatározó amerikai teológusa, Richard Niebuhr szerint a keresztyénség két évezredes történetében legalább ötféle válasz született Krisztus és a kultúra kapcsolatának meghatározására.

1. Krisztus a kultúra ellen. Vannak keresztyének, akik szerint összebékíthetetlen ellentét van Krisztus és a kultúra, vagy tágabb értelemben a világ között. Számos bibliai szöveg is beszél a jelenvaló „gonosz” világról, amelytől az Isten gyermekeinek tartózkodniuk kell. Azok, akik magukévá teszik ezt a szemléletet, szeretnének kivonulni a világból annak érdekében, hogy egy igazán krisztusi, a világ és a kultúra fertőjétől mentes életet élhessenek. Bátran szembenéznek az ellenséges indulatokkal, vállalják a hányattatást és a megvetést, akár a mártíromságig is hajlandók elmenni, csakhogy híven kövessék Mesterüket. Azonban nem látják azt, hogy a kultúra talán nem minden tekintetben romlott és gonosz, és azt sem, hogy a világgal való szembehelyezkedésükkel ők maguk is egy saját kis világot hoznak létre. Arról már nem is beszélve, hogy Krisztus is egy adott korban, egy adott nép közé jött, és az Atyától sem azt kívánta, hogy ragadja ki követőit a világból, hanem hogy őrizze meg őket a világban (vö. Jn 17,15).
2. Krisztus = kultúra. Mondhatnánk: ez a ló túlsó oldala. Míg az előző csoport Krisztust és a kultúrát teljesen szembe helyezte egymással, az ún. „kultúrkeresztyénség” hirdetői előszeretettel tesznek egyenlőségjelet a kettő közé. Szerintük semmiféle ellentét nincs Jézus és a világ között, sőt Ő maga is felhasználja a világi vívmányokat isteni célokra, és követőitől is ugyanezt várja el. Gyakorlatias keresztyének, akik nagyobb hangsúlyt helyeznek a felebaráti szeretet megélésére, mint arra, hogy elvont tanításokban körvonalazzák, ki is számukra Krisztus. Ugyanakkor gyakran esnek abba a hibába, hogy nem elég kritikusak saját világuk, társadalmuk és kultúrájuk szokásaival és vívmányaival szemben, így végsősoron földi dolgokat és intézményeket kiáltanak ki isteni tekintélynek. Manapság talán úgy fogalmazhatnánk, hogy ezek azok az emberek, akik szerint Krisztus velük együtt láncolja magát a fákhoz, hogy a műanyagzacskók betiltása ellen tiltakozzon, vagy esetleg az illegális kutyakozmetikai szerek betiltása ellen emelje fel a hangját.
3. Krisztus a kultúra felett. Akik egyik végletbe sem szeretnének esni, azok kicsit összetettebben látják a helyzetet. Az egyik ilyen komplex szemlélet szerint a kultúra nem lehet mindenestől rossz, hiszen egyrészt Isten teremtette a világot, másrészt pedig mind a mai napig Lelke által munkálkodik benne. Ugyanakkor mindaz, ami jó és szerethető a világban, egyedül csak Krisztus kegyelme és megváltása által lehet az. Egész egyszerűen szólva: Krisztus a kultúra felett áll ugyan, de nem választható el tőle. Akik összekapcsolják a kettőt, azok szerint Isten a kultúra legjavát felhasználja saját céljai elérésére: például a saját nyelvünk által kommunikál velünk, egy adott kor zenéjén keresztül is ébresztgethet, vagy üzen mondjuk egy irodalmi alkotás által is. A gond csak az, hogy ebben az összekapcsolásban könnyen eshet a keresztyén ember abba a hibába, hogy saját korának, társadalmának és kultúrájának kifejezéseit teszi meg a mércévé, vagyis abba a veszélybe esik, hogy a keresztyénségből egy „kövületet” csinál.
4. Krisztus és a kultúra paradox viszonyban. Mások szerint Krisztus és a kultúra két külön dolog, és jobb, ha nem mossuk össze a kettőt. Felszínre tör ez a fajta megnyilatkozás, amikor az egyháztól azt várják el, hogy ne üsse bele a dolgát a politikába, ne nyilatkozzon társadalmi kérdésekben, és ne tegyen semmiféle megjegyzést korunk égető problémáira. Vagyis: maradjon a templomban, foglalkozzon a lelkekkel, és ne törődjön semmi mással. Akik engedelmeskednek az ilyenfajta elvárásoknak, azok úgy látják, hogy Isten és a világ között is paradox helyzet áll fenn: Isten a mennyben van, mi meg a földön; Ő az igazság, mi pedig csak a bűnre vagyunk hajlamosak; a Krisztus követői a kegyelem törvénye alatt állnak, akik meg kívül vannak, azokat az állami törvények szabályozzák. Ez a két dimenzió egymás mellett létezik, és ebben az életben nem is igen lehet összebékíteni a köztük lévő feszültséget.
   Persze, könnyű lenne úgy élnünk az életünket, hogy egy-egy problémával szembesülve azt válaszoljuk: ez „krisztusi” megoldást kíván, az meg „világit”, de keresztyénekként gyakran érezzük azt, hogy igazából minden megoldásra váró helyzetben e kettő nem választható el egymástól. Ha annak idején egyesek azt mondták volna, hogy Krisztus nem mondott semmit a rabszolgatartásról, éppen ezért követnünk kell a „világi” törvény szerinti gyakorlatot, akkor valami roppant fontosat hagytak volna ki Krisztus-követésükből eleink.
5. Krisztus a kultúra átformálója. A Niebuhr szerinti utolsó kategóriába sorolt keresztyének elismerik, hogy a világ bűntől szennyezett, de azt is, hogy ez a szennyezettség Krisztus által lemosható. A dolgok önmagukban jók, csak az ember torzítja el azokat, így a kultúra megnyilvánulásait nem kell kidobnunk az ablakon, hanem Krisztus képére kell formálni azokat. A keresztyén ember só és világosság ebben a világban, feladata pedig, hogy ízesítse és beragyogja az ízetlenné és sötétté lett kultúrát. Akik így határozzák meg Krisztus és a kultúra viszonyát, azok szerint az örök élet már e földön elkezdődik, ez pedig azt is jelenti, hogy nem várhatjuk tétlen, hogy majd Isten mindent újjá és széppé tesz, hiszen nekünk is feladatunk bekapcsolódni ebbe a munkába.

Joggal kérdezhetnénk, hogy mi a helyes viszonyulás az öt közül?

Nos, Niebuhr kiábrándító módon, nem árulja el nekünk, hogy melyik a keresztyén válasz. Válaszok vannak, egyetlen helyes pedig nem létezik, mivel töredékes bennünk az ismeret. Nincs olyan modell, amely bármikor és bárhol a keresztyén válasszal szolgálna. Lehet, hogy egy adott helyzetben vehemensen tiltakoznunk kell egy-egy „világi” döntés ellen, máskor pedig támogatni egy kulturális kezdeményezést. Lehet, hogy ma még nemet mondunk valamire, holnap pedig Isten Lelke valami mással áll elő és igenre kényszerít bennünket. Mindez arra figyelmeztet, hogy ne cövekeljünk le egyik vagy másik táborban, ne akarjuk mindenáron Krisztus követését valami mozdíthatatlan állapotnak kikiáltani, hiszen a követés szó már magában hordozza a mozgás és a változás folyamatát. Vele együtt haladva láthatjuk mi a jó és mi a rossz, mi az, amit meg kell tartanunk és mi az, amit el kell vetnünk saját életünkben és a tágabb kultúrában egyaránt.

Homoki Gyula