„Hozzátok a hízott borjút, és vágjátok le! Együnk, és vigadjunk, mert ez az én fiam meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott. És vigadozni kezdtek.” (Luk 15, 23-24)
A tékozló fiú története a Szentírásnak egy olyan része, amit – kis túlzással – mindenki ismer. A történet leggyakoribb értelmezése, hogy az önmegvalósítás útján elinduló fiatalról szól, aki megtagadja az atya személyét, de az örökségére természetesen igényt tart. Én most mégsem a mai fiatalok kicsapongó életéről szeretnék írni – bár kétségtelenül ez a téma is „megérne egy misét”. Más ragadta meg a figyelmemet, amire idáig talán nem is figyeltem kellőképpen. Két szóra kaptam fel a fejem, ami végig ott volt a sorok között, s talán azért nem láttam meg idáig őket, mert a tékozló fiak fölötti ítélkezés nagyobb hangsúlyt kapott nálam is. Két olyan szó ez, amely mindent megváltoztat, amely a mennyei Atyára mutat, miközben a Fiú áldozatáról is beszél: elveszíteni és megtalálni.
Hol a kulcsom, merre van a jogosítványom, hol találom az autó dokumentumait? Hol a piros felsőm, a magas sarkú cipőm?
Neked is ismerős, naponta felbukkanó kérdések ezek, ugye? Talán történt már veled is olyan, hogy a telefonodat kerested miközben a kezedben volt, vagy a tollat, ceruzát, ami sunyi módon ott volt végig a füled mellett. Egyszerű, hétköznapi elveszett tárgyak, amelyeknek öröm volt a megtalálásuk. Mert a megtalálás öröm. Még az apró dolgok megtalálása is, hát még megtalálni életünk párját, új emberi kapcsolatokra szert tenni, barátságokat kötni. Öröm megtalálni a munkánkat, amiben jól érezzük magunkat, megtalálni a helyünket, szolgálatunkat ebben a világban.
Elveszíteni és megtalálni: kis túlzással, de ebben a kettőségben éljük mindennapjainkat, életünket.
Miközben erről gondolkodom, akaratlanul is eszembe jut a bűneset története, amikor mindent elveszítettünk…
Elveszítettük az életet, az örök életet, mivel addig az ember nem tapasztalta meg a halál fájdalmát és az élet törékenysége ismeretlen volt számára.
Elveszítettük az otthont, az Éden-kertet. Otthontalan lett a világ. Ezt érezve egész életünkben arra törekszünk, hogy egy szép, modern, számukra megfelelő otthont építsünk.
Elveszítettük az engedelmességet, ami az Úrral való kapcsolatunkat jellemezte.
Elveszítettük az Istennel való élő kapcsolatot, a szemtől szemben való látás lehetőségét.
A bűneset következménye az „el vagyok veszve” érzés is. El vagyok veszve az életben, ami tele van nehéz helyzetekkel, amelyekből sokszor nem találom a kiutat…
De mit is üzen mégis ez a két szó a tékozló fiú történetében?
Az Atya vár, Ő megtalálható, nem rejtőzött el. Visszaindulhatok Hozzá.
Újra otthonra találhatunk az Édenen kívül. Otthonra Isten mellett, Jézus Krisztus által. És ha megtalálom a visszautat, akkor hatalmas öröm van a mennyben, mert vártak, mert végre hazatértem, megtértem. Mint amikor a pásztor megtalálja azt az elkóborolt egyet, vagy az asszony az elgurult drachmát.
De mi van, ha egyedül nem megy? Ha egyszerűen nem lelek rá arra a bizonyos ösvényre?
Mert az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett.
Az Atya Jézus által keresett meg. Ezért én is csak Jézusban találhatok vissza hozzá, és ki merem jelenteni: Általa találom meg önmagamat is. Bár még nem kaptuk vissza a szemtől szemben látás lehetőségét, a fizikai valójában is teljes Isten-közelséget, de Krisztus által számon vagyunk tartva az Atyánál. Ha Jézus a Megváltónk, akkor történhet velünk bármi, semmi és senki nem ragadhat ki bennünket a kezéből.
Mert Ő megkeresett, megtalált és meg is tart.
Máté Richárd
