„Némely elbizakodott embernek, aki igaznak tartotta magát, a többieket pedig lenézte, ezt a példázatot mondta: Két ember ment fel a templomba imádkozni: az egyik farizeus, a másik vámszedő. A farizeus megállt, és így imádkozott magában: Istenem, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember: rabló, gonosz, parázna, vagy mint ez a vámszedő is. Böjtölök kétszer egy héten, tizedet adok mindenből, amit szerzek. A vámszedő pedig távol állva, még szemét sem akarta az égre emelni, hanem a mellét verve így szólt: Istenem, légy irgalmas nekem, bűnösnek! Mondom nektek, ez megigazulva ment haza, nem úgy, mint amaz. Mert aki felmagasztalja magát, megaláztatik, aki pedig megalázza magát, felmagasztaltatik.” (Luk 18, 9-14)
A titánok után egyszer építettek az emberek egy nagy hajót, a Titanicot, azzal a gondolattal, hogy tettünk valamit, amihez nincs szükségünk Istenre. Ez megy Isten nélkül is. Fel is írták egy gerendára: „No God” – Isten nélkül.
A te életed gerendájára mi van írva? Van olyan, amire az van írva, hogy megy ez nekem Isten nélkül is? Vigyázz, el ne hidd, hogy fog neked most már menni az Úr nélkül…
Jézust elszomorítja, amit lát az emberek szívében, azért mondja el ezt a példázatot némely elbizakodott emberről, akik azt hiszik, megy nekik Isten nélkül – és a többiek nélkül is.
Két ember ment fel a templomba… Ma másért fáj ez az ige, mint eddig. Fájt sokszor, hogy annyi sokan nem jönnek el, nem törődnek Isten szavával, egyszerűen nem érdekli őket, és ki nem mondva ugyan, de gyakorlatilag ateistaként élnek. Fájt néha a tele templomot látva is belegondolni, hogy több száz ember egy évben egyszer sem kíváncsi Isten szavára. Ma az fáj, hogy azt vártuk, hogy amikor újra szabad istentiszteletre jönni, akkor özönleni fognak az emberek. Fáj, hogy pont sok fiatal egyáltalán nem talál vissza a templomba. Fáj, hogy az év eleji imahétről, hiányoznak az imádkozó fiatalok. De nem kell Istentől is távol lenni, ne múljon el a szomjúság! Gyertek fel a templomba!
Felment a templomba… olyan szép ez, ahogy Lukács leírja, ez hiányzik most ezekből a napokból: egy kicsit fent lenni Istennel és úgy visszamenni a mieink közé a harcba.
Megismerjük a példázatban a farizeust. A farizeus felállít egy sorrendet a szívében, ahol a sorban az első ő maga. Mindig mindenben. És a sor legeslegvégén ott van a vámszedő. Milyen a te sorrended? Istené egészen más… A farizeus megáll a templomban, de nem áll oda Isten elé, nem borul le, nem látja az okát, hogy miért kellene ilyet tennie. Igazából nem is imádság, amit mond, inkább csak önmagában, önmagához szól, itt is ő az első a sorban. Talán nem is gondolja, hogy Isten egyáltalán hallja a szavait.
Azt mondja, hogy megköszöni, de igazából csak megállapítja, hogy saját erőből jobb, mint mindenki más. Csodálja magát a görbe tükrében, ami nem a valóságot mutatja. Te miben gyönyörködsz, milyen dolgokban veregeted meg a saját válladat? Mit köszönsz meg igazából?
A farizeus próbálja magát egyre feljebb emelni, szinte mondogatja magának: csak így tovább, nagyon ügyes vagy, megérdemelsz minden jót, hiszen nem csak elvégzed a dolgod, te még túl is teljesíted azokat: évi két napi böjt helyett heti kettő, ráadásul mindenből fizeted a tizedet. A sok külsőség, mint a bolond gazdagnál, aki a lelkét etetné a sok gabonájával…
Érdekes látni, hogy a farizeus nem kér semmit, nemcsak magának, de a másnak sem. Úgy gondolja: nem függök senkitől, Istentől sem, majd én megoldom. A másik ember sem érdekli, talán nem is szeret igazán senkit.
Ki az, aki kevésbé szeret? Akinek kevés lett megbocsátva. Neki csak bűne van, bocsánata nincs. Önmagára tekint, lenézi a másikat, de Istenre nem néz, Vele nem számol. Bár beszél Vele, szájával dicsekszik Neki, de élete megtagadja Istent.
Az a legelszomorítóbb, hogy mindezzel azt üzeni a farizeus Jézusnak, hogy nincs szükségem rád, értem nem kell a keresztfára menned. És az sem érdekel, hogy a másik elvész mellettem. Én elég vagyok magamnak. ÉN, ÉN, ÉN… Csak magát akarja mutogatni, és közben eltakarja Istent is.
Milyen Istene van az ilyennek? Olyan, akinek el kell mondani, mi történt. Emlékeztetni kell. Nem olyannak látja, hogy minden az Övé. Neked milyen istenképed van? Amit kitaláltál magadnak, vagy megismerted az Élőt, aki bemutatkozott neked az igén keresztül, a teremtett világán keresztül.
A példázatból megismerjük a vámszedőt is, aki távol áll meg. De kitől távol? Istentől? Hiszen Isten közel van hozzá. Távol a többi embertől.
Nem mer közelebb lépni, nem akarja felemelni sem a tekintetét, mégis ő jön Isten elé igazán. Tudja, hogy Isten szent és tökéletes, ő meg olyan bűnös, aki nem is jöhetne elé. Szégyelli magát az emberek előtt is. A vámszedő már tisztán látja magát, látja milyen mélyen van, mégis a porból, a gödör aljáról kiált. Nem mutogat másra, nem keres magánál is rosszabbat, mert szerinte nincs is olyan. A bűnösök közül első ő maga.
Veri a mellét. Ez a gyásznak, fájdalomnak a jele. Üti a szívét, mint a bűnnek a fészkét, ami belülről tönkreteszi. Nem ígér semmit, nem próbál üzletelni. De kér. Ráadásuk tudja, hogy olyat kér, amit nem érdemel meg: irgalomért könyörög, hogy az Úr ne azt adja neki, ami jár, hanem azt, amit meg sem érdemel, a kegyelmet.
Milyen Istene van a vámszedőnek? Aki kegyelmes, akihez haza lehet jönni, akit tud és akar segíteni. Aki meg tud engem is változtatni, megmenteni. Én megtérni is csak akkor tudok, ha Ő magához térít. Magamtól nem tudok közel kerülni Istenhez, de Ő magához tud emelni. Nem azért bocsát meg, mert megérdemlem, mert megjavultam vagy szépen kértem.
Történetünkben nem az a lényeg, hogyan jöttek ezek az emberek Isten elé, hanem hogyan mennek el. Te hogyan mész tovább? Ki mondja ki rólad, hogy tiszta vagy?
Kérd, hogy „Istenem, légy irgalmas nekem bűnösnek”, és hidd el, hogy elég neked az Ő kegyelme! Elég a mostani helyzetre, elég a bűneidre, elég a halállal szemben és elég az örök életre is.
Milyen lesz az imádságuk egy év múlva? A farizeusé talán ugyanaz, esetleg még több dicsekvéssel teleszőtt, de a vámszedőé biztosan egészen más: egy megmentett ember boldog hálaadása.
Te hogyan jöttél és hogyan mész el? Változatlanul, úgy, ahogyan jöttél, vagy pedig az isteni irgalommal, bizonyossággal és biztonsággal mész tovább?
Isten megbocsátotta bűneinket, mert irgalma azt jelenti, hogy nem emlékezik meg többé vétkeinkről, elmossa azokat Jézus Krisztus vére. „Boldog ember az, akinek bűne megbocsáttatott és vétke elfedeztetett. Boldog ember az, akinek az Úr bűnt nem tulajdonít.” Boldog ember az, aki Isten irgalmát átéli, aztán pedig Isten irgalmából él.
Menjünk tovább az irgalmas Isten szeretetével!
Barta Ferenc
