„Mit csináltál már megint?” Gyermekkorom egyik leggyakrabban hallott kérdése volt ez. Sokszor jogosan hangzott el, mert a kreatív ötleteim rendre balul sültek el. Elkeserítő volt azzal szembesülni, hogy a jó szándékból baj lett. Ráadásul bármi történt, mindig én voltam a rossz.
Aztán kamaszként elkerültem egy hittantáborba. Azt mondták, hogy rossz vagyok, meg kell térnem, különben baj lesz. Megtértem. Aztán azt mondták, hogy rossz vagyok, fel kell hagynom a bűnös szokásokkal, különben baj lesz. Megpróbáltam. Nem ment. Minél több dologgal hagytam fel, annál több jött a helyére, és egyre azt éreztem, elnyel a mocsár.
Hát amíg élek, én már mindig csak rossz leszek?!
Egyszer aztán találkoztam valakivel, aki azt mondta, hogy rendben vagyok. Nem a szolgaság lelkét kaptam, hogy állandóan rettegjek a szégyentől, hanem a fiúság Lelkét kaptam, aki által Isten nem a Bíróm, hanem az Apukám. Ő már Krisztuson keresztül lát engem és igaznak tart. Amikor rám néz, ujjongva örül és büszke rám. Szeret, becsesnek tart. Olyan terveket álmodott rólam, amit én felfogni sem vagyok képes. Ajándékokat rejtett el bennem, amiket lépésről lépésre elő fog hozni.
„…ha a kárhoztatás szolgálata dicsőséges, mennyivel dicsőségesebb az igazság szolgálata!” (2Kor 3,9)
Pál érdekes dolgot ír. A kárhoztatás szolgálata dicsőséges. Felemelő érzés többet látni a dolgokból, mint más, közelebbi kapcsolatban lenni a mindenség Bírájával, megmondani a tutit annak, aki a felismerés egy alacsonyabb szintjén áll. Másrészt a kárhoztatás szolgálata rövidtávon kifizetődő. Csak bűntudatot kell kelteni az emberben, és az így gerjesztett feszültség elvégzi a maga munkáját. Fellendülnek a szolgálatok, nőnek az adományok, terjed az evangélium, mert a rossz érzéstől szabadulni kell.
Az igazság szolgálata azonban dicsőségesebb. Krisztusban nincs többé ítélet, nincs kárhoztatás. Isten haragja eltöröltetett, ki van fizetve az adósság. Nem kell szabályokat követni, elvárásoknak megfelelni. Krisztus szabadságra szabadított meg. Ez az igazság.
Úton vagyok. Már nem vagyok az, aki voltam. És még nem vagyok az, akinek Isten megálmodott.
Nem azért olvasom a Bibliát, hogy megtudjam, mit kell még kijavítani rajtam. Azt akarom tudni, hogy milyen az az Isten, aki ennyire szeret engem, és azt, hogy miket ajándékozott nekem. És míg ezzel foglalkozom, a Lélek gyümölcse elkezd teremni bennem – tőlem függetlenül.
Nem azért imádkozom, hogy elkerüljem a rosszat. Ott akarok lenni az első sorban, amikor Istent dicsőítik és imádják, és látni akarom, hogyan munkálkodik az Úr bennem, körülöttem, általam. És amíg ezzel vagyok elfoglalva, nincs időm a rosszra.
Nem azért szolgálok, hogy ne gyötörjön a lelkiismeret vagy az önvád. Hiszek abban, hogy Isten minden körülményre tud megoldást, és szeretném, ha senki nem maradna félelemben vagy hiányban. És miközben azt keresem, hol tudok segíteni, egymás után jönnek elő az ajándékok, amiket Isten elrejtett bennem.
Mit érdemel az a bűnös, aki hibát hibára halmoz?
Krisztus tanítványa tudja: a zákeusokat nem a kárhoztatás változtatja meg, hanem a szeretet. Nem tesz jobbá a tudat, hogy rossz vagyok. Csak keserűbb és kiábrándultabb vagyok tőle és egyre kevésbé hiszem, hogy valaha is sikerül kimászni a trutyiból. Az segít, amikor felnyitják a szemem az igazságra. Arra, hogyogy kicsoda vagyok én Krisztusban. Hogy kicsoda Isten, mit tett értem Krisztus, és mire hív a Lélek.
Azt mondják, a teremtett világ sóhajtozva várja az Isten fiainak megjelenését. Nem arra van szükségük az embereknek, hogy folyton a fejükhöz vágják a hiányosságaikat. A Vádló nagyon profin végzi a dolgát nélkülünk is. Minket törődésre, elismerésre, bátorításra, elfogadásra, reménységre, szeretetre, megértésre hív a Lélek. Mi lehetünk azok, akik megmutatják Isten szívét.
Ez az igazság szolgálata. Ez a dicsőségesebb.
Olasz Tímea
