Ültem a színpad mögött egy padon a technikusok és a fellépők számára elkerített részen, és sírtam. Szombat dél volt, a tavalyi Csillagpont épp azokban a percekben ért véget, a csapat egy része még búcsúzkodott, a másik már hozzáfogott a bontáshoz, mindenki rohangált, engem is kerülgetniük kellett, én pedig nem bírtam gátat szabni a könnyeimnek. Küzdelmes másfél év és kevés alvással telt egy hét volt mögöttünk, mégsem a fáradtság miatt tört el nálam a mécses, hanem mert mélyről jövő öröm volt bennem. Rövid időre ugyanis fellebbent a fátyol, és láthattam azt, amiről Járay Márton beszélt délelőtti előadásaiban: hogy hogyan építi Isten bennünk, közöttünk és általunk az Ő országát. Csodálatos volt!
A Szentlélek nem először engedte látnom, milyen munkát végez a Csillagponton: 2011 júliusában, közvetlenül a fesztivál előtt csöppentem bele a református ifjúsági találkozó kommunikációs csapatába, s már akkor, a zuhogó esőben – strandpapucsban és fürdőnadrágban közlekedtem a tatai olimpiai edzőtáborban – saját bőrömön éreztem Isten simogató, tisztára mosó érintését. Két évvel később, Mezőtúron már-már pusztai forróságban – több ezer fesztiválozóval együtt – azon gondolkodtam, ki vagyok én; 2015-ben pedig ismét Tatának szavaztunk bizalmat. A reformáció jubileumi éve már Debrecenben érte a több ezer református fiatalt, 2019-ben pedig ugyanott adhattunk hálát egységünkért Krisztusban.
Mindegyik alkalommal bekukucskálhattam picit a mennyei függöny mögé, és – hála a Teremtő végtelen kreativitásának – mindannyiszor mást és máshogyan láttam meg ebből a csodából. Volt, hogy a színpadon elhangzó üzenet szólított meg a szokásosnál is mélyebben, személyesebben. Máskor egy-egy átbeszélgetett éjszaka temetett be másoktól megörökölt lövészárkokat, gyógyított be kapcsolatokat, indított el nagyszerű barátságokat. Olyan év is volt, amikor már azt is csodának éreztük, hogy az önkéntesek által, egyházi támogatásból szervezett találkozó egyáltalán megvalósulhatott. Nem egy találkozón pedig az önkéntes szolgálatomban láttam leginkább Istent akcióban: abban, ahogy a rám bízott csapat szárnyal, ahogy a Szentlélektől vezetve a különböző háttérből érkező amatőrök és profik összeszokott csapatként dolgoznak, ahogy ki-ki olyan dolgokra is képes, amiről korábban nem is álmodott volna.
A Csillagpont számomra mindig is az a hely volt, ahol Isten a szokásosnál látványosabban munkálkodik. Amin – a szervezők és résztvevők minden emberi gyarlósága mellett is – az Ő áldása van. (Ezért nem értettem soha azokat, akik meg akarták szüntetni.) Látványkonyha, ha úgy tetszik, ahol nemcsak az üveglap mögül gyönyörködhetünk a séfek séfe kézügyességében, és nemcsak a mennyei lakoma ízeibe kóstolhatunk bele, hanem mi is felvehetjük a fehér kötényt, a Mester pedig odavesz minket a konyhapulthoz, és maga tanít bennünket.
A keresztyénség számomra nem pusztán reménység az eljövendő örök életben – hála érte Jézus Krisztusnak –, hanem szabadság arra, hogy már itt és most Vele és Érte élhetek. Ezt élhettük át több ezren a legutóbbi Csillagponton is. Hát ezért sírtam…
Feke György
A 2019-es Csillagpont kommunikációs munkaágának, a 2015-ös és 2017-es Csillagpontok sajtó munkacsoprtjának vezetője
