Utazótáskád csálé kerekei adják a ritmust még készülőfélben lévő áhítatod szövegéhez. A szavak ügyetlenül pattognak, mint a kopott kerekek a betonon. Kissé megkönnyebbülsz, amikor a kora reggeli órákban neked címzett kedvességgel mosolygós lányok fogadnak.
Lassan gyülekezünk Debrecenben. Egyre több ismerőssel találkozol. Néhányat csak arcról ismersz, van, akit nem is kedvelsz igazán, és máskor talán csak biccentenél neki, most viszont – bár nem tudod, miért – megállsz és köszöntöd. Jó, hogy itt van… Valahogy nem ciki, hogy örülünk egymásnak.
Az egyik stábszobába aztán már csak az áhítatod össze nem illő szavainak zakatolását viszed magaddal. Zavar és szégyelled, hogy nem vagy kész. De a szervezők bizalommal, elfogadással várnak. Nem is számíthatsz az érzésre, de szándékosan visszafogott kérdéseik és támogató gesztusaik felszabadító békességet adnak. Édesanyádtól tanultad sokszor, és most újra átéled, hogy végül csak az működik igazán, ha nem vernek földbe, bár megérdemelnéd.
Aztán imádkoztok. Mert nem vagytok egyedül. És megízleled a Találkozó első megérlelt gyümölcsét: Hollywood után az egyházban is lejárt a magányos hősök ideje. Eddig is így akartad, most pedig végleg elhatározod, hogy ha te is egy alkalom szervezői között leszel, vagy meghívnak valamilyen feladattal, akkor mindent szigorúan csak csapatban vállalsz és csinálsz. Mert könnyebb, áldottabb, üdítőbb. Valahogy az Úrnak is szélesebb terület jut így.
Első este az egyik kedvenc zenekarod játszik. Kedveled a szövegeket és a zenét, velük énekelsz. Túl jól ismered őket, de most valamiért nagyon szereted bennük azt, hogy ők is felvidékiek.
Másnap előadásokat hallgatsz, csobeszra mész, amikor meg szürkülnek a fények, félrehúzódva dumálsz valakivel. Azt érzed, hogy váratlanul felemelőek ezek a beszélgetések. Miért nem feszélyez, nem nyom el, nem terhel meg az előadó, a beszélgetőtárs? Nem üti meg az orrod az emberi lélek máskor kellemetlenül fanyar illata. Nincs az az émelygés. Lehet, hogy jobban ismerik és szeretik Istent, mint te… Lehet, hogy sziporkázóbbak, szellemesebbek, szelídebb a hitük… De ez valahogy nem zavar, sőt érzed, hogy ők most érted vannak. Lehet, hogy még nem tudod, mégis valamelyik mondatuk magvetés.
Aztán találkozol a rég nem látott ismerőssel. Lehetetlen felkészülni rá, de tudtad, hogy bekövetkezik, csak azt nem, hogy kibe botlasz majd. A múltadatból hoz egy porciózott adagot. De nem olyan az íze, mint a semmilyen főzelékeké volt az iskolai menzán. Ritkán látott ismerősöd finom emlékeket hoz régi, ízetlen hülyeségeidről. És rájössz, hogy lassan hazugság és csalás nélkül tudsz elfogadó lenni – magaddal is. Talán nem vagy már gyerek. Vagy végre azzá lettél?
Miután elköszöntök, egyedül maradsz. Egy kis időre sodortatod magad a tömeggel, vagy a sátrad nyílásából, esetleg a színpad sarkából nézed őket – magunkat – hosszan. Nem arctalan óriás ez. Nem személytelen és felelőtlen embertömeg. Szelíd, szép arcú óriás vagyunk. Hogy lehet, hogy ennyivel erősebb vagy velük, mint nélkülük? Már csupán a kérdés bátorságot önt beléd.
És miért érzed, hogy itt tényleg fontos az, amit az egészhez te teszel hozzá? Hogy itt nem csak résztvevő, de munkatárs is vagy. És mégis, hogy mindenestől vendége vagy az egésznek. A Találkozó vége felé belátod, hogy ez a gazdagság nem lehet mindenestől a tiéd. Túl sok jó dolog történt nélküled, de még jobb, hogy elég sok veled történhetett meg.
A záró istentiszteleten az úrvacsorát osztod. Óvatosan nézel a szemekbe. Az ismerős szemekbe különösen, pedig a te sorodba jönnek a szívedhez legközelebbiek. De az elérzékenyülést kikerülni szándékozó óvatosság csak arra elég, hogy a szent jegyek átnyújtásakor szikrázóbban érezd, ahogy ujjaitok egy pillanatra összeérnek. Ekkor már csak abban vagy biztos, hogy jobb akarsz lenni. Mert hiszed: már jobb vagy.
Hazafelé indulva aztán megint agyalsz, elemzel. Milyen volt? Jól szóltunk-e? Eltaláltuk-e a korosztályt, vagy kissé föléjük lőttünk? Nem lett-e a téma Isten országa helyett a Szentháromság? Mondjuk, az se volna baj…
Aztán a gyülekezeteiben élő református egyházadról tanultakra gondolsz. És nagyon szeretnéd valóságosabban hinni és tudatosabban átélni az Isten országában élő egyházadat. Hogy ne módszerekkel és trükkökkel akarjunk megnyerni, bevonzani bárkit és mindenkit. Mert Isten országa előre nem kiszámíthatóan, de valóságosan közel van. Mindez pedig neked már nem titok.
Lassan lépdelsz az egyenetlen betonon, utazótáskádat már nem húzod, a kezedben viszed. Hangtalanul.
Tavaly nyáron a Csillagponton voltál: Isten országának jelen idejében. Azért, mert Jézus volt élő adásban. Közöttünk.
Langschadl István
lelkész, esti áhítat előadója a 2019-es Csillagponton
