1957. december 31-én Győrben kivégezték Gulyás Lajos református lelkipásztort. Ő volt az egyetlen egyházi személy, akit az ’56 utáni megtorlás során jogerős bírósági ítélettel végeztek ki. Az ítélet szerint „a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló mozgalom vezetésének bűntettében, valamint 2 rendbeli gyilkosságra való felbujtás bűntettében” volt bűnös. Tényszerűen azonban Gulyás mindig a törvényesség és a rend oldalán állt. Már az 1944. március 19-ei német megszállását követően részt vett az ellenállásban és az embermentésben. A nyilas puccs után „államfelforgató angolbarát kommunistának” bélyegezték, és rövid időre le is tartóztatták. Minden olyan rendszert és helyzetet elutasított tehát, melyben az ember Isten dicsőségére pályázik, az Ő helyébe képzeli magát, így került szembe minden diktatúrával, és így reagált a diktatúrával szembeni önbíráskodásra is. Ezért mentett meg a népharagtól a mosonmagyaróvári sortűz után egy ÁVÓ-s határőrtisztet, ám a megtorlásnak nem az „ellenségét” mentő és csak Istentől függő, hanem egy ellenségként kijelölhető lelkészre volt szüksége, hogy megmutassa: mindenki tőle függ, és hatalma az egyházra is kiterjed. Gulyás letartóztatását megelőzően – a kommunista propaganda szokása szerint – a sajtóban lejárató cikk jelent meg róla. Ekkor több ismerőse is kérte, hogy hagyja el az országot, ám ő biztos volt ártatlanságában, és feleségének annyit mondott: „Magyar ember nem hagyja el a hazáját! Még a bitófa alá is vasalt nadrággal megyek!”. Számára a maradás kérdése status confessionis volt, a vesztőhelyen viselt vasalt nadrág pedig bizonyságtétel arról, hogy a hatalom hiába próbálja eltiporni, el nem veszejtheti. Erre utal egy pár évvel korábbi naplóbejegyzése is: „33 éves vagyok. […] Családomnak élek, s nemzetem halódik. Istenem, adj lehetőséget a népemért való szolgálatra!” A nemzetért, a népért végzett, akár a végsőkig elvitt szolgálat a református lelkész – és tágabban a református ember – meghatározó identitásjegye volt századokon át. Gulyás tehát egy nagyon hosszú hagyományban áll, de hogy pontosan mit értett e szolgálat alatt, azt nem tudjuk, csak tetteiből következtethetünk rá. Érdemes azonban épp e tettek összefüggésében végiggondolni, hogy mit is jelent ez a hosszú – és hosszú története során sokszor félreértett, kihasznált – református hagyomány.
Mi a helye a református keresztyén ember életében, szolgálatában a nemzetnek, a nemzet iránti szeretetnek?
A válasz, meglátásom szerint, nem annyira a kereszténységről, mint inkább a nemzetről alkotott elképzelésünktől függ, hiszen a keresztyénség a – története során nem állandó tartalmú fogalomként használt – nemzetért, vagy tágabban a közösségért végzett szolgálat számos formáját képes volt integrálni, míg a különböző nemzetfelfogások és azok konkrét megvalósulásai sokszor nehezen hozhatók harmóniába a keresztyénséggel.
Mit értünk tehát nemzet alatt? Ma, amikor már a dohánybolt is nemzeti, ennek a szónak a tartalma meglehetősen elkopott és kiürült, de történetét tekintve két alapvető koncepcióját szokás megkülönböztetni. Az egyik az államnemzet, melynek azok a tagjai, akik egyazon politikai uralom alatt élnek. A másik a kultúrnemzet, melybe azok tartoznak, akiknek azonos a kultúrája, akik egy nyelvet beszélnek, akik számára egy-egy szimbólum, egy-egy történelmi esemény vagy személyiség nagyjából ugyanazt jelenti és hasonló érzéseket ébreszt. A magyarság számára a nemzetről való gondolkodást – különösen annak szétszakítottságára való tekintettel – ez a második koncepció befolyásolta döntően. A nemzet tehát azok közössége, akiknek közös a sorsuk, akiknek közös a nyelvük, akiknek közösek a tapasztalataik, és ha nem is értenek egyet mindenben, de a közös sors, a közös tapasztalat és a közös nyelv a beszéd-közösség és az értelmező-közösség lehetőségét nyújtja.
A nemzet ebben az összefüggésben pedig nem vagy nem csupán adottság, nem vagy nem csupán egy állandó keret, amelynek megtartásáért felelősek vagyunk: a nemzet elsősorban lehetőség és feladat. Mert a sorsközösség sem adottság: nem csupán a közös sors alá rekesztettség tudata, hanem a közös sors felismeréséből és vállalásából fakadó reflexió. Ugyanígy a közös tapasztalat sem csupán a múlt együtt átélt eseményeinek puszta lajstroma, hanem az együtt átélt eseményeket értelemmel telítő közös reakció. A közös nyelv ezekhez hasonlóan csupán részben adottság. Nem elég az, hogy azonos szavakat hasonló módon fűzünk mondatokká: a közös jelentésért meg kell küzdeni. A nemzet pedig azoknak a közössége, akik ezekért a dolgokért együtt küzdenek – akár egymással is.
Ez a nemzetfelfogás inkluzív, vagyis befogadó. Aki így gondolkodik a nemzetről, az nem azt nézi, hogy különböző „természetes” vagy a társadalom által definiált adottságok alapján egyes személyeket vagy csoportokat hogyan zárhatna ki a megküzdés folyamatából, hanem azt, hogy miként vonhatná azokat be, hogyan léphetne velük párbeszédbe. Az pedig, hogy ki képes a párbeszédre s ki hogyan tehető képessé, már egy következő kérdés.
A magam részéről valahol itt látom Gulyás tettének botrányát és egyben jelentőségét is. Amit Isten Igéje szolgájaként tett, az nem egyszerűen a kommunizmus hatalmával való szembenállás volt, hanem az Isten hatalmának érvényesüléséért való kiállás. Ez pedig botrány volt akkor is és botrány ma is. A társadalom különböző szereplői vagy csoportjai sokszor várják el az egyháztól, hogy azonosuljon velük, szálljon szembe másokkal, de azt nem nagyon tolerálják, ha az egyház Istenért áll ki – igaz, az egyház sem sokszor feszegeti a szóban forgó társadalmi szereplők toleranciájának határait. Pedig ez lenne tulajdonképpen a nemzetért, népért végzett szolgálat (s nem a nép szolgálata). Ez a kiállás ugyanis botrány, a botrány mellett pedig nem lehet szó nélkül elmenni, mert a botrány értelmezésért kiált – s ezzel máris esély van arra, hogy elinduljunk a közös nyelv keresésére.
Nagy Károly Zsolt
református lelkipásztor, kultúrális antropológus, a Sárospataki Református Teológiai Akadémia oktatója
