„Menj el, az Úr legyen veled!” (1Sámuel 17,37)
Ködös őszi reggel… ülök a szobámban és motiválatlan vagyok. A kávé már lassan kihűlt, a Biblia még mindig csukottan hever mellettem. Egykedvűen kinyitom, majd Dávid és Góliát történetével találom szembe magam. Nem tudok lépést tartani a mozgalmas képkockákkal, csak futnak a szemeim a sorokon, visznek az események, de nem tudom úgy igazán átélni. S akkor jön egy mondat. Rövid, egészen picurka, mégis kinyílnak a szemeim és feléled a lelkem: ,,Menj el, az Úr legyen veled!” Az Úr legyen veled… ismételgetem közben pedig nagymamám és a szüleim hangja cseng a fülemben. Már egészen kiskoromtól kezdve az volt a családunkban a megszokott elköszönési forma, hogy „az Úr legyen veled!”. Milyen rég hallottam már ezt, s milyen jó újra hallani…
Soha nem gondolkodtam azon, hogy miért válhatott ez megszokássá a családunkban, de azon viszont már elmerengtem, hogy milyen jó érzés volt így elköszönni és mennyire csalódott voltam, amikor egy-egy rohanós reggelen elmaradt. Azt hiszem itt az idő, hogy gondolkozzak, hogy boncolgassam egy kicsit mit is jelent ez a néhány szó. Mit jelent az nekem, hogy velem van az Úr? Mit kívánok a másik embernek, amikor így indítom útjára? Vajon nem azt jelenti, amire talán kimondva vagy kimondatlanul, de mindannyian vágyunk, hogy ne legyünk egyedül? Hogy legyen mellettünk valaki akkor, amikor mi tehetetlenek vagyunk, amikor aggódunk, félünk, amikor terheinket nem tudjuk megosztani senkivel, amikor úgy érezzük, hogy nem értenek meg minket, amikor elfáradtunk, belefáradtunk. Amikor Saul ezeket a szavakat mondta Dávidnak, akkor tudta, hogy ő semmit nem tehet. Nem lehet Dáviddal, ezért rábízta őt arra, akinek ez nem lehetetlen. Amikor reggel a szüleim így engedték el a kezem az iskola kapujában, akkor tudták, hogy nem jöhetnek velem, nem védhetnek meg attól, ami rám vár, nem akadályozhatják meg azt, ami majd velem történik. Azt azonban tudták, hogy rábízhatnak a mennyei Atyára, aki csodálatos módon megőriz és jelenlétével támogat. Most pedig amikor ezt olvasom, tudhatom, hogy úgy indulhatok el az új napra, hogy tudatosíthatom: Isten nem szűnik meg jelen lenni az életemben. Ez pedig azt jelenti, hogy ha öröm ér, akkor Isten velem örül, az Ő mosolyát fedezhetem fel barátaim mosolya mögött. Ha bánat vagy kudarc ér, akkor Ő együttérez velem, nem fordít hátat és mondja, hogy „majd visszajövök, ha minden rendben lesz”. Az Ő együttérző vigasztalását érezhetem minden egyes ölelésben és az ő simogató szeretetét érezhetem a szellőben, amely könnyeimet szárítja fel,. Amikor uralma alá kerít a félelem, akkor bátorít, az Ő hangja szólal meg minden biztatásban, amely arról szól, hogy „meg tudod csinálni.” Amikor egyedül érzem magam a sok kővel megpakolt hátizsákként rámnehezedő terhemmel, gondommal, akkor Ő ott ül mellettem a parkban a padon vagy kis szobám legsötétebb zugában, és csak engedi, hogy érezzem, hogy ott van, nekem pedig semmi mást nem kell tennem, mint mély levegőt venni, becsukni a szemem és kiönteni neki a szívem.
Indulnom kell. Nem tudom milyen lesz a mai nap, mi mindent tartogat számomra, azt azonban tudom, hogy Ő ott lesz. S így a mai nap egy újabb lehetőség arra, hogy megtapasztaljam, hogy velem van az Úr.
Kiss Ingrid
