„Ez a kincsünk pedig cserépedényekben van, hogy ezt a rendkívüli erőt Istennek tulajdonítsuk, és ne magunknak… Jézus halálát mindenkor testünkben hordozzuk, hogy Jézus élete is láthatóvá legyen testünkben.” (2Kor 4,7.10)
Egy ideje nem hagy már nyugodni a kérdés, hogy vajon mióta gondoljuk azt, hogy a keresztyénség az erősek vallása. Hadd hozzam kicsit közelebb a kérdést: mióta felejtettük el, hogy egyházunk, közösségeink – benne saját magunk – nem az erősek és a már dicsőséges, feddhetetlen szentek gyülekezete, hanem törékeny szentek közössége, akik kegyelemre szorulnak? Emlékszem, néhány évvel ezelőtt Philip Yancey Meghökkentő kegyelem című könyvének kezdőtörténete rendkívüli mértékben lesokkolt, és ugyanezt a kérdést vetette fel bennem:
„Odajött hozzám egy szerencsétlen, hajléktalan, beteg prostituált, aki már nem tudott enni adni kétéves kislányának. Zokogva mesélte el, hogy időnként még a mindössze kétéves kislányát is perverz férfiak rendelkezésére bocsátja, mivel így egyetlen óra alatt több pénzhez jut, mintha egész éjszaka kint állna az utcán. Nincs más választása, csak így tud pénzt szerezni kábítószerre. Bevallom, nehéz volt végighallgatni ezeket a borzalmakat. Az is zavart, hogy munkámból adódóan minden gyermekbántalmazással kapcsolatos esetet jelentenem kellett, és közben fogalmam sem volt róla, mit mondhatnék ennek a szerencsétlen nőnek. Végül megkérdeztem, nem gondolt-e még arra, hogy esetleg az egyháztól kérjen segítséget. Sosem felejtem el, milyen mélységes döbbenet ült ki az arcára: – Az egyháztól?! Aztán miért mennék éppen oda? Már így is eléggé gyötör a bűntudat! Csak még nyomorultabbul érezném magam.”
Újra csak kérdéseim vannak: vajon nem zártuk-e ki a gyengeséget az egyházunkból és a közösségeinkből? Vajon nem zártuk-e be erősen az ajtóinkat azok előtt, akik saját életeikben törést szenvedtek, akik a világ szemében kisemmizettek, megtörtek, értéktelenek, elhagyatottak, elutasítottak?
A gond valahol ott kezdődik, hogy el akarjuk hitetni magunkkal és másokkal, hogy mi erősek vagyunk. Gondolkodás nélkül beszállunk abba a mérkőzésbe, amely a világ forgását újra és újra mozgásba hozza és fenntartja. Ahol az igazságért folytatott harcot az erősek vívják. Azok, akik képesek túlharsogni az ellenfelet. Akik a győzelem érdekében minden jogtalan és arcátlan praktikára képesek azért, hogy diadalt arassanak. A modern embert nem kötik le az unalmas párbeszédek, a problémát megoldani szándékozó kísérletek, a józan észérveken alapuló érvelés – a taps a gúnynak jár, a másik lenézéséért őrjöng a közönség, és azokért az alakokért rajonganak, akik képesek a világ összes problémáját néhány lecsupaszított válasz mentén megmagyarázni. Nincs idő az ömlengésre, a gyengeségre, a magyarázatokra – nekünk elszánt, mindenre kiterjedő, erőt sugárzó válasz kell, amitől mi magunk is erősnek érezhetjük magunkat.
Fáj az, hogy ebbe az erőharcba a keresztyénség is becsatlakozik, sőt másokat maga alá gyűrve kíván győzelmet aratni. Fenntartjuk és kiszolgáljuk az erő ideológiáját. Mi vagyunk azok, akik megvédjük Európát. Mi vagyunk azok, akik a szennyes világ ellenében a tisztaságot képviseljük. Mi vagyunk azok, akik az igazság, erő és felemelkedés lobogója alatt újra naggyá tehetjük a Kárpát-medencét. Mi vagyunk azok, akik könnyűszerrel lesöpörjük az asztalról az őszinte keresők kérdéseit, mert hiszen a kezünkben ott az isteni kijelentés. Abbéli igyekezetünkben azonban, hogy ilyen erőseknek mutatkozzunk, hogy az igazság védelmezésében rendíthetetlennek tűnjünk, elfeledkezünk az evangélium üzenetének botrányáról.
A kincs, amelyről az apostol beszél – Jézus halála – ugyanis nem sikertörténet, nem csillogó valóság, amelyet könnyűszerrel eladhatunk a modern marketing eszközeivel. Jézus halála az ember kudarcának bizonyítéka, az önigazolási kísérletek és az erő illúziójának kicsúfolása. Ez az a kincs, amely a keresztyén ember életét meghatározza, amely el van rejtve törékeny cserépedényekben. Tényszerű beismerés ez, amely nem akarja szépíteni a képet, nem kíván instagramos filterek mögé bújni, a sikeresség vagy a hatékonyság, a szépség vagy az erő látszata mögé rejtőzni. Cserépedények vagyunk. Törékenyek. Személyes életünk, tetteink, szavaink, munkánk, szolgálatunk, vagyis mindaz amik vagyunk és amit teszünk hajlamos arra, hogy törést szenvedjen. Tanulnunk kell ezt az őszinteséget, tanulnunk kell gyöngének lenni, mert a Jézus szenvedése és halála nem hagy más alternatívát a számunkra. Ugyanis sorsunk, egész életutunk hozzá van kapcsolva a kereszthez: eltemettettünk vele a halálba (Róma 6,4). Az Ő halálában részesedünk, a kereszt csúfságában van létezésünk, a kiszolgáltatottság, a teljes megtörés, a fájdalomtól és szenvedéstől való végső elgyengülés a keresztyén élet titka. Ez az a kincs, amelyet a cserépedények magukban hordoznak. Elég paradox módon: ez a dicsőséges evangélium, egy ég és föld közé keresztre szegezett test, ez a gyengeség a keresztyénség dicsőségének titka.
„Nem gondolt-e még arra, hogy esetleg az egyháztól kérjen segítséget? Az egyháztól?! Aztán miért mennék éppen oda? Már így is eléggé gyötör a bűntudat! Csak még nyomorultabbul érezném magam.” A mi kincsünk cserépedényekben van, a kincs pedig Jézus halála. Az erő világában egyetlen feladatunk van: ezt a keresztről szóló bolond beszédet nyilvánvalóvá tenni saját életünkben, saját közösségünkben, saját tetteinkben és megnyilatkozásainkban. Azért, hogy aki velünk beszél, aki éppen hozzánk fordulna segítségért, ne még nyomorultabbul érezze magát, hanem megsejtsen valamit abból a titokból, amelyet csak az egyház képes nyújtani a Lélek által a világnak. Krisztust, aki nem az igazakért jött, hanem a bűnösökért. Krisztust, aki nem az egészségeseket hívja, hanem a betegeket. Krisztust, aki – ahogy Keresztelő János mondja – a kereszt által uralkodik ebben a világban, aki a gyengeség dicsőségét kívánja kiábrázolni követőin.
Homoki Gyula
