„Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek.” (Mt 11,28)
Az utóbbi hetekben összecsaptak felettem a hullámok. Egyszerre „kellett” aggódnom a családom több tagjáért, valamint magamért és a méhemben növekvő, várva várt kis magzatért is. És tudom, hogy nem vagyok ezzel egyedül. Egyre többünket érint személyesen is ez a borzasztó vírus – már nemcsak a szocializációs szokásaink megváltozása szintjén, hanem veszélyes kórként is, amelynek a lefolyása kiszámíthatatlan. Ráadásul úgy, hogy – főleg ott, ahol mi élünk – az egészségügyi ellátás egyre kevésbé garantált. Túl sok embernek van szüksége ugyanazokra az egészségügyi eszközökre, a véges orvosi figyelemre és az egyre fogyó kórházi ágyakra. Emberi szemmel nézve – és nekem nincs másom, csak emberi szemem – a helyzet aggasztó.
Hamar túl sok lett számomra a teher, amelyet cipelni kezdtem. A folyamatos aggódás, a félelem és a stressz teljesen megbénít. Újra rá kellett ébrednem arra, amit Isten már olyan sokszor megmutatott nekem: az Ő kezében sokkal jobb helyen vannak a gondjaim, mint a sajátomban!
Megteszek, és hiszem, hogy meg is kell tennem mindent, amit emberileg lehetséges, és ami tőlem telik, de egy ponton túl én már kevés vagyok. Aggódhatok bármennyit, utánaolvashatok mindennek, aminek csak lehet – én magam nem tudok gyógyulást, a problémákból szabadulást hozni. Ezért sokkal jobban teszem, ha teljesen rábízom a helyzetet Istenre. Ha úgy imádkozom: „Legyen meg a Te akaratod! Mert már így is a Te kezedben van az életünk. Eddig is Te voltál mindennek az Ura, és én az irányítani akarásommal, az aggódásommal mégis folyamatosan ki akarom venni a kezedből a kormányt. Adj nekem több hitet és bizalmat abban, hogy Nálad jobb kezekben van minden, mint nálam. Add, hogy teljesen Rád merjem bízni magunkat. Hiszen már így is nálad van minden hatalom.”
A rossz hír az, hogy ha nem bízom életem teljesen Istenre, alakulását akkor sem tudom maradéktalanul irányítani. A jó hír viszont az, hogy rábízni nem feladást jelent, hanem hitet abban, hogy Isten mérhetetlenül szeret bennünket, és nem célja bántani minket. Tanítani persze időnként akar bennünket, de bízhatunk abban, hogy Ő alapvetően jót akar. Hálás vagyok Neki, hogy nemcsak azt tanította meg ez időszak alatt, hogy merjek ráhagyatkozni, hanem a szeretetét és kegyelmét is megmutatta: túljuttatott bennünket a nehezén.
És újra emlékeztetett arra, hogy Ő el tudja venni az aggodalmunkat, és olyan békét ad, amilyenre egyedül nem tehetünk szert. Még jógával vagy antidepresszánsokkal sem.
Ha pedig nincs elég hitünk és bizalmunk Benne, hogy őszintén merjük a kezébe tenni életünket, még ebben is kérhetünk Tőle segítséget.
Molnár-Kovács Dorottya
