A régi keresztyén hagyomány szerint advent a nagy szembenézés ideje. Ez idő tájt az úgynevezett négy végső dolog, a halál, az ítélet, a pokol és a menny felé fordították figyelmüket a hívek. Ma már elég nehéz megragadni az elképzelés lényegét, hiszen könnyebben jutnak eszünkbe a karácsonyt megelőző időszakban a Coca-Colás ünnepi kamionok, a legfinomabb mézeskalács-receptek vagy a tökéletesen ízesített forralt borok titkai, mint ezek a – többségükben – kellemetlen jelenségek. Most komolyan: ki szeretne a halálra, az ítéletet trombitaszóval meghirdető angyalokra, tűzre meg hasonló iszonyú dolgokra gondolni ezekben a meghitt napokban?! Úgy hangzik az egész, mint valami szándékos partigyilkosság, amellyel az egyház (már megint) el akarja rontani az egyszeri emberek örömét. Köszönjük, inkább nem!
Csakhogy az öröm diadalmas beköszönte csakis azok számára lesz igazán jó hírré, akik mernek végig menni a lecsupaszítás didergető tapasztalásán. A karácsony nagy világossága, amelyet a próféta jóval a betlehemi események előtt kilátásba helyezett, csak annak a népnek jelent bármiféle vigaszt, reményt, akik a sötétségben tapogatóznak, és a halál árnyékának földjén laknak (Ézs 9,1). Gyönyör, meglepettség, kegyelem, öröm csak azoknak jár, akiket megfosztottak a gyönyörűségtől, akik a fásultság hullámverései közepette minden reményüket elvesztették a megmenekülésre, akik egyáltalán képesek még a szomorúságra akkor, amikor magukra, másokra és a világra néznek. Az utolsó dolgokról elmélkedés ugyanis ezekkel a nemkívánatos kérdésekkel ajándékoz meg minket. Kézigránátot dob a giccsekkel felcicomázott, a hamis meghittség illúziójában vergődő adventükbe, szembesítve azzal az egyszerű ténnyel, hogy életünk véges, és a jelen életben hozott döntéseink az örökkévalóság mérlegén méretnek majd meg. A diagnózis mindig elszomorító lesz, a halál mindig megrémiszt majd, a gondolatainkról, tetteinkről, indulatainkról készített leltár pedig garantáltan elkeserítő eredménnyel fog szolgálni. Ez az advent lényege: a lecsupaszítás. Leolvasztja mézes-mázas rétegeinket, leleplezi a nyájasnak tűnő indulataink mögött meghúzódó aljas szándékunkat, eldobja megannyi önként felvett álarcunkat, és ránk mutatva kiáltja: Ecce homo! Azaz: „Íme, az ember!”(Jn 19,5) Elpróbáltatja velünk az utolsó ítélet színén eljátszandó szerepünket, amikor is a kegyetlenül őszinte pillanatokban feltárul majd mindaz, amit tudtam, amit eltitkoltam, és amiről fogalmam sem volt, hiszen még önmagam előtt is titok. Tűzbe vet, hogy leolvadjon mindaz, amire nincs szükségem. Levetkőztet, kiüresít, sokkol és megbénít, hogy az Ünnepelt felöltöztessen, felemeljen és új erővel töltsön meg.
Talán legszebben Michelangelo ragadta meg ezt az adventi terápiát az Utolsó ítélet monumentális freskójának egyik alakjában, akit az ítélet pillanatában éppen három démon szorongat, miközben reszkető tekintettel takarja el egyik szemét. Emberünk arcán látszik, hogy szembesült önmagával, elkövetett vétkei nem engedik, hogy bejusson az örök dicsőségbe, a szorongató démonok a pokol gravitációjának eszközeiként húzzák lefelé a tűzbe. Az egyik klasszikus értelmezés szerint azért takarja el egyik szemét most, ebben a döntő fontosságú pillanatban, mert egész földi életében ugyanígy tett – csupán fél szemével látta a valóságot, a földi dolgokra tekintett, azokban bízott és attól várta boldogulását, ügyet sem vetve a menny és a lélek ügyeire. Aki fél szemmel néz, az csak félig él, és a végén a félelem martalékává válik.
Michelangelo félszemű, rettegő alakja örök figyelmeztetés számunkra. A valóságot csak két szemmel ragadhatjuk meg. Csak azok előtt nyílik meg az ünnep boldogsága, akik tisztában vannak azzal, hogy önmegváltási kísérleteik kudarcba fulladtak, és ezt az összképet a jótékonykodás sem képes megszépíteni. A vakság beismerése után azonban advent arra ösztönöz, hogy nyissuk ki a másik szemünket is, és lássuk meg azt, ami eddig talán elrejtőzött előlünk. Az Üdvözítő, az Immánuel eljön, hogy felemelje azokat, akik a sötétségben laknak. Eljön, hogy Önmagával ajándékozzon meg, és így saját magunkat is visszakapjuk. Eljön, hogy kiemeljen a magunk összecsapta őrült önéletrajzi írásunkból, és új, mindent felülíró szavakat adjon életünknek: „Mert úgy szerette Isten a világot…” (Jn 3,16) Advent tehát elvesz, kiüresíti markunkat, de csak azért, hogy késszé tegyen az egyedül Igaz fogadására. Megvakít, hogy azután az ember két szemével lássa Istent, a világot és saját magát is.
Homoki Gyula
