Szólj, ha bármiben segíthetek! – mondom én is olyan gyakran, és a legtöbbször komolyan is gondolom. Persze tudom, hogy én magam is ritkán élek ezekkel a jószándékú felajánlásokkal, még ha hálás is vagyok értük. Mert másnak is épp elég baja van, mert ha nehezen is, de megoldom én egyedül is… És, habár nem ezért mondom, de azt is tudom, hogy általában mások sem szoktak lecsapni az én „visszautasíthatatlan” felajánlásaimra.
Márpedig ebben az adventben talán a szokásosnál is többen szorulnak segítségre.
Fiatalok, életerős középkorúak és idősek, akik elkapták a koronavírust, vagy kontaktszemélyek, ezért most karanténban vannak. Így pedig még a heti bevásárlást is problémás megoldani – nem mindenhol szállítanak házhoz a szupermarketek. Vagy nyugdíjasok, akik eddig is nehézkesen oldották meg anyagilag a gyógyszereik kiváltását a patikából. Ma inkább csak a felét veszik be az előírt mennyiségnek, hogy egy nappal tovább tartson a készletük… Kisgyermekes anyukák, akik egyedül próbálnak meg zsonglőrködni a temérdek feladattal a ház körül, miközben hiányolják a felnőttekkel való társas kapcsolataikat. Egyedülállók, akik talán máskor a társaság középpontjai, de most be vannak szorulva a négy fal közé, és hiányolják az emberi kontaktusokat. Nemcsak a baráti öleléseket, de a beszélgetéseket, a közös étkezéseket vagy kávézásokat is. Nagymamák és nagypapák, akik kevéssé tudják kihasználni az online lehetőségeket a kapcsolattartásra, meg persze vigyázni is szeretnének magukra, de nem könnyű most elviselniük a magányt.
A „szólj, ha segíthetek” helyett ebben a hónapban legalább egyszer kipróbálhatnánk egy másik, konkrétabb, kézzelfoghatóbb segítségnyújtási stratégiát. A karanténban lévő barátnak és családtagnak a fenti mondat helyett azt írni, hogy épp a boltba tartunk, küldje át a bevásárló listáját, és egyszersmind azt is elintézzük. A kisgyermekes anyukának pedig azt, hogy ma van egy szabad délutánunk, és szívesen vigyáznánk a gyerekre, hogy szusszanhasson egyet. Vagy hogy a héten elhozzuk mi a kicsit az oviból. Az épp rossz passzban lévő ismerősnek pedig azt, hogy vacsorát főztünk neki, mikor vihetnénk át? Az egyedülálló barátunkat elhívni egy sétára a szabadban, vagy legalább egy esti online beszélgetésre. A nagymamának és a nagypapának pedig vinni valami finomságot, és legalább az ajtóban, a megfelelő távolság mellett váltani néhány szót.
Vagy csak hozni egy pohár vizet a párunknak, amikor pihen. Kérés nélkül elmosogatni. Betakarni, amikor elaludt a tévé előtt.
Nem a segítségünk másokra erőltetése a cél, csak az, hogy ha valakinek szüksége van rá, akkor könnyebben el is fogadja azt. Hadd legyen világos a másik számára, hogy nem egy társadalmi konvenciónak akarunk megfelelni, hanem őszintén és szívből ajánljuk fel a segítségünket.
Molnár-Kovács Dorottya
