Milyen mozgató erők hatnak az életünkre, a kapcsolatainkra, a tetteinkre? Kettőt emelnék ki. Az egyik a megfelelési vágy. A másik a szeretet. Mindkettővel azt akarjuk elérni, hogy figyeljenek ránk, hogy tartsanak valamire, hogy elfogadjanak.
A megfelelési vágy kényszeres. Nem tudok tőle függetlenedni, kiszolgáltatottá tesz azzal szemben, aki felé irányul. Csak akkor működik jól, ha van pozitív visszajelzés. Ennek a hiánya keserűséget, szomorúságot, önmarcangolást szül. A negatív visszajelzés elpusztít. Szorongás, félelem, állandó bizonytalanság. Valószínűleg jól ismered ezeket az érzéseket. Szerintem nincs ember, aki ne élte volna át – akár kis mértékben – a kényszerességet. Ahogy most fogalmazom az írást, ott motoszkál bennem is: vajon megütöm a mércét? Meg tudok felelni az elvárásoknak? Furcsa szembesülés.
Nem mentes ettől a kényszertől az ünneplésünk sem: Olyannak kell lennie, amilyennek elképzeltük, vagy amilyennek elképzeltetik velünk. Ha nincs meg a hangulat, akkor nem igazi az ünnep. Ha valaki belerondít, netalán az események nem úgy alakulnak, akkor nincs is értelme semminek. A jelenlegi trendeknek meg kell felelni, legyen az keresztyén trend vagy világi. Hívőként ma sem tudom, pontosan milyennek kellene lennie az ünnepünknek. Csak gyakorta érzem: nem olyan. Biztos, hogy az ilyen bizonytalanságnak akarok megfelelni? Mekkora csapda!
Ennél még szomorúbb, hogy ezt a megfelelési kényszert bevisszük az Istennel való kapcsolatunkba. Megfelelni akarok neki. Persze legtöbb esetben ez a kényszer inkább a keresztyén közösségnek szól, nem Istennek. Mégis: mennyi minden van, amit nem azért teszünk meg, mert olyan jó Istennek tenni valamit, hanem azért, mert félünk, mi lesz, ha nem tesszük, hogyan fog ránk nézni. Tipikus példája ennek a tékozló fiú történetében a nagyobbik fiú. Nem szeretetből, hálából maradt az apja mellett. Nem kedvességből, örömből dolgozott, hanem félelemből, kényszerből – és gyávaságból. Megteszem, amit kell, de csak mert nem akarok rossz következményeket. Olyan szerződésként élem meg a kapcsolatomat Istennel, amelynek mozgatórugója kimondatlanul is az a félelem, hogy nehogy hátrányba kerüljek a balgaságom miatt. Tetteim – és talán a kapcsolat – oka nem felszabadult szeretet, hanem merev félelem.
A megfelelési vágy masszív önbizalomhiányból fakad. Ha Istennel kapcsolatban beszélünk erről, akkor valószínűleg nem ismerjük Őt, vagy ha igen, ez még csak az agyunkig jutó információ, nem bizalmat gerjesztő erő. Ha pedig ez nem bizalom, akkor Istennel való kapcsolatomat állandóan a kijózanító számítás határozza meg. Nem teszem meg, mert ez a következménye. Vagy megteszem, mert ez a következménye.
Hol van ebben az öröm? Hol van ebben a szeretet? Hol van ebben a szabadság? Egyáltalán mi a jó ebben? Sehol és semmi. Az egész izzadság szagú.
Kijön Noé a bárkából, mert vége a csapásnak. Talán szétnéz, a nap sugarai felmelegítik testét, hatalmasat szippant a friss levegőből, a világ legtermészetesebb módján hálaáldozatot mutat be Istennek. Nem írja ezt elő semmilyen törvény, nem kényszeríti senki: egyszerűen valahogyan ki kell fejezze Istennek, hogy szereti, hogy örül az életnek, hogy hálás neki a megmentett családért, az állatokért. Adni akar valamit, minden kényszerűség nélkül. Önzetlenül ki akarja fejezni, milyen jó Isten szeretetében lenni. Hogyan reagál erre Isten? „…az Úr megérezte a kedves illatot…” (1Móz 8, 21) Nem kényszer szaga volt, hanem kedves illata. Miért? Mert Noénak jól esett hálát adni. Szeretetének és hálájának a kifejezése volt.
Van-e valami, amit minden kényszer nélkül, az elvárások mellőzésével, puszta szeretetből megtennél Istennek? Hálából. Csak azért, mert örömmel tölt el, hogy megteheted. Tedd meg! Adja Isten, hogy legyen minden megfelelési kényszertől mentes advent vasárnapod, és majd ünneped. Hogy érezze meg a te Istened ezt a kedves illatot, és öröme legyen benned!
Mi kell az ilyen élethez? Rácsodálkozás arra, hogy nincs semmim, ami miatt szerethetne az Isten – mégis szeret. Rácsodálkozás arra , hogy nem vagyok különb senkinél – mégis engem szeret az Isten. Rácsodálkozás arra, hogy mit érdemelnék, és mégis kegyelmet kapok. Rácsodálkozás arra, hogy mit tett értem az az Isten, akit nem a törvények, az elvárások, hanem szenvedélyes szeretete mozgatott, amikor megmentett. Rácsodálkozás a kapott élet szépségére, csodájára, örömére – hatalmas szippantás Istenből.
Mondd, mi lenne kedvesebb illat Neki annál, hogy akiket szeret, szeretnek, örülnek, élnek? Érezze kedves illatodat az Isten!
Szanyi György
