Ülünk egymással szemben a gőzölgő látténk felett. Beszélgetünk. Hónapok történéseit próbáljuk egy órába sűríteni. Félelmek, örömök, sikerek, eredmények villannak fel egy-egy pillanatra. Az elhangzottakra a másik igyekszik reagálni: együtt örülni, ha kell hüledezve méltatlankodni. Mindkettőnknek jól esnek ezek a megértő gesztusok. Egyedül akkor feszengünk kicsit, ha elhangzik a másik szájából egy-egy dicsérő szó. Ha a másik megjegyzi, hogy milyen ügyesen helytálltunk az életünk bizonyos színterein. „Hát azért nem…” – kezdjük máris a mentegetőzést, mintha valami ki nem mondott belső illemkódex írná elő, hogy nem lehet egész egyszerűen csak örülni a másik dicsérő szavainak, hanem mindig kell egy mondat, amely kicsit hárítja, gyengíti azt. A másik még tesz egy harmatgyenge próbálkozást arra, hogy meggyőzzön, de mindketten érezzük, hogy a beszélgetés ezen részének így kellett megtörténnie.
Nehezen megy nekünk mind a dicsérő szavak megfogalmazása, mind az azok elfogadása. Rejtély, hogy miért. Hiszen rég levetkőztük már azt a babonásnak ható félelmet, hogy a dicséret elveszi a mennyei jutalmat. Azt is tudjuk már, hogy megadhatjuk Istennek a dicsőséget úgy is, hogy közben igenis örömet, sőt büszkeséget érzünk, ha valaki észreveszi azt is, hogy mi mit tettünk hozzá a munkához. És mégis: olyan sután és esetlenül dicsérünk és fogadjuk a dicséretet. Pedig mennyi ki nem mondott neheztelés elkerülhető lenne, ha őszintén el tudnánk ismerni a másik munkáját, mennyi mérgező érzés tűnne el egy-egy kedves, dicsérő szó hallatán.
Szerintem ahhoz, hogy a dicséret megfogalmazásának gyakorlata a mindennapi életünk szerves részévé váljon, először meg kell tanulnunk őszintén, szívből dicsérni, majd pedig megengedni magunknak, hogy örülni tudjunk annak, ha minket dicsérnek.
Kezdjük el már ma! Figyeljük a mai napon a körülöttünk élőket, és keressük az alkalmakat, hogy egy-egy kedves szóval jelezzük feléjük, hogy a munkájuk, tevékenységük mennyire értékes, vagy hogy mennyire ügyesen boldogulnak a mindennapi teendők között. Szóljon ez a mai nap arról, hogy mérgező megjegyzések helyett dicsérünk, dicsérünk és dicsérünk. Ha ugyanis egyszer elkezdjük, biztosan sok olya dolgot észreveszünk majd, amely kedves szóra érdemes.
Papp Adrien
