Karácsony közeledtével mindenki igyekszik kicsit jobb, kedvesebb lenni. Ilyenkor valahogy láthatóbb a koldus, aki minden nap ugyanazon a sarkon ül, láthatóbbak a nyomorúságos körülmények között élő gyermekek, családok, láthatóbbak a civil szervezetek, amelyeknek nemes munkáját ekkortájt különösen jól esik támogatni. S láthatóbbá válik az is, hogy hogyan kellene szeretnünk a családunk tagjait. Az ünnep előtt igyekszünk türelmesebbek lenni egymással, odafigyelni a másikra. Figyeljük, hogy mi az, aminek ott a fényes fa alatt szerettünk tényleg örülne, és ebben a figyelésben a szívünk is nyitottabbá válik a másik iránt. A hétköznapi konfliktusok is kezdenek elcsendesedni, a generációs véleménykülönbségek eltűnni, mintha soha nem is léteztek volna. Meghatottan örülünk, hogy velünk lehet még a nyolcvanéves nagy- vagy épp dédmama, pedig a hétköznapokon talán türelmetlenül csak annyit veszünk észre, mennyire idegesítő is tud lenni, hogy nem hajlandó megérteni: mi már másképp – persze jobban – tudunk mindent (is). És ilyenkor annyira bájosnak látjuk a család legkisebb tagjainak máskor idegesítő csínytevéseit, és a párunk kiakasztó szokásai is elhalványulnak. Minden idilli. Mintha december második felében néhány napra tündérországgá válna az otthonunk. Jó ezt látni. De még jobb lenne, ha ez nem csupán ezekben a napokban lenne így – még ha ez tipikusan ilyenkor elsütött, klisés kívánság is. Igenis jó lenne máskor, azokon a bizonyos csúnya, szürke hétköznapokon is figyelni és megpróbálni megérteni a másikat. Meglátni, hogy mik az ő szempontjai, milyen érzések dolgoznak benne, amikor ezt vagy azt teszi, mondja.
Persze ezért is meg kell dolgoznunk. Mert lehet, hogy így karácsony közeledtével valami „titkos, gyönyörű igézet” száll meg minket, amelytől kedvesek leszünk egymással, de hogy ez ne múljon el az ünnep végével, fontos, hogy komoly odafigyeléssel, folyamatos ráhangolódással, türelemmel, megérteni akarással, tudatosan kezdjük el a másikat szeretni. Mert a szeretet – a filmek rózsaszín ködbe burkolt ábrázolása ellenére – nem önmagától lángoló tűz. Azt folyamatosan táplálni kell: oda kell menni a kályhához egy ölnyi fával, amely összekeni a ruhánkat, és amelynek hasogatása közben talán feltört a tenyerünk. Ha szükséges, fel kell izzítani a parazsat, még ha a fejünk búbjáig is kormosak leszünk. Bármilyen kényelmetlen, újra és újra fel kell kelnünk kényelmes nyughelyünkről, hogy tegyünk a tűzre. Így lesz csak melegünk. A családi fészek melegét csak úgy tapasztalhatjuk meg, ha elkezdjük táplálni a velünk élők iránti szeretetünket.
A mai napunk szóljon arról, hogy elkezdjük ezt a munkát. Kezdjük nyitott szívvel figyelni a családtagjainkat, igyekezzünk minőségi időt tölteni velük, próbáljuk megérteni őket, meghallani a szavaik mögötti érzéseket, gondolatokat! Őszintén hiszem – mert magam is tapasztalom –, hogy ezzel a nyitottsággal az idegesítő mondatok, tettek éle valahogy elkopik, és láthatóbbá válnak azok a dolgok, amelyek kedves, szeretettel teli érzéseket ébreszthetnek bennünk.
