Már javában benne voltunk adventben. Épp utaztunk valahová, amikor belehallgattunk az egyik rádióadásba. Az aktuális kérdés, amelyet a műsorvezetők feltettek a hallgatóknak, így szólt: mi az, ami nélkül a karácsony nem lenne az igazi? És érkeztek a válaszok: forralt bor, mézeskalács, szaloncukor, díszek, karácsonyfa, zenék és hasonlók.
A felsoroltakat hallgatva kissé megrökönyödtem. Tényleg csak ennyi lenne az ünnep? Csak szaloncukor, amely kis idő múlva ehetetlen? Feldíszített fa, amelyet két-három hét múlva kidobunk? Zenék, amelyeket csupán egy-két hónapig hallgatunk – persze olyankor egyfolytában? Csak hangulat, csak ajándékok, csak, csak, csak… Olyan szomorúnak tűnt ez az egész. Mert mindössze ennyi: valami, ami elmúlik, amit nem viszel tovább. Mert a forralt bor, a szaloncukor, a fa, a zenék, az ajándékok „ugyanolyanok”, mint tavaly.
Máté evangéliumában olvassuk Jézus következő példázatát: „Hasonló a mennyek országa a szántóföldben elrejtett kincshez, amelyet az ember, miután megtalált, elrejt, majd örömében elmegy, eladja mindenét, amije van, és megveszi azt a szántóföldet. Hasonló a mennyek országa a kereskedőhöz is, aki szép gyöngyöket keres.” (Mt 13,44–45) A példázatban említett ember eladja mindenét. Fordítsuk meg az imént feltett kérdést: mi az, ami nélkül a karácsony nekem még karácsony lenne? Mi kell ahhoz, hogy ünnepem legyen? Még egy szép gyöngy a gyűjteménybe? Mindössze még egy, ugyanolyan gyöngy?
Mi az, ami nélkül a karácsony nekem még karácsony lenne? Az ajándékok, az illatok, az ízek, a hangulat – ha mindezeket kivesszük a képletből, akkor nem marad csupasz a karácsony? Mégis mi az, amit nem lehet kihagyni, ami nélkül tényleg nincs ünnepem? Valójában csak egyetlen dolog jut eszembe: a Világosság. A Világosság, amelyben az én igazgyöngyöm is megkerült. A Világosság, amely az én porszem életemből is igazgyöngyöt csinált. A Világosság, amelyben nincs szükség mesterséges fényekre – égőkre, gyertyákra – ahhoz, hogy megtaláljam az ünnepemet. Mert az Ünnepelt talált meg engem. Az Ige, aki testé lett. Krisztus, akiben az Isten szeretete úgy túláradt, hogy az látható, hallható, érezhető és megélhető, míg világ a világ. Krisztus, akiben a „csupasz” karácsonyom nem üres, hanem igazi. Mert tudom, hogy mit ünneplek. Nem a forralt bort, nem a karácsonyfát, nem a szaloncukrot, a rénszarvasokat vagy a mézeskalácsot, hanem Isten szeretetét.
Kedves TeSó! Engedd el a szép gyöngyeidet, hogy az Isten odaajándékozhassa neked az igazgyöngyöt, amely által igazi karácsonyod lehet, amely Róla szól, és Vele ünnepelhetsz.
És végül hadd tegyem fel neked is a kérdést: neked mitől lesz igazi a karácsony? Mi az, ami nélkül még karácsony lenne? Az ünnepet keresed, vagy az Ünnepeltet?
Margitics-Sánta Erika
