Karácsony környékén újra és újra elő szoktam venni Charles Dickens Karácsonyi énekét, előfordul, hogy többféle vászonra vitt filmfeldolgozását is megnézem: egyfajta készülődés ez a „karácsonyi szellem” befogadására. Az egyik legkedvesebb jelenetem az egész könyvben az, amikor a rideg, karácsonyiatlan Scrooge irodájába becsöppen unokaöccse, és elmondja, hogy számára mit is jelent az ünnep:
„…mindig úgy gondolok a közelgő karácsonyra, mint jó ünnepre. Kedves, szeretetteljes, jótékony, kellemes ünnepre, az egyetlen olyan időszakra az évben, amikor férfiak és nők szélesre tárják bezárt szívük kapuját, és úgy gondolnak egymásra, mint útitársakra a sír felé vezető ösvényen, és nem mint vadidegen, ismeretlen célok felé kapaszkodó teremtményekre.”
Mostanában számomra ez a megfogalmazás még erőteljesebb jelentéssel és jelentőséggel bír. Az elmúlt hetekben, hónapokban aggasztó mennyiségben került elém a gyűlölet, a rosszallás és a személyes sértegetésektől sem mentes megjegyzések sokasága. Mintha valami ádáz küzdelem folyna a napi hírek, a politikai „cirkusz” megszólalói vagy egyszeri emberek között azért, ki képes még hatékonyabban a másik alá gyújtani, ki tud még rafináltabb, válogatottabb célzásokkal sebeket ejteni a vélt vagy valós ellenfélen. Kicsit úgy érzem, hogy a mocskolódás és a gúnyos megnyilvánulás az év végére szinte elvárt viselkedési forma lett, és a versengőkön sokszor az a tény sem segít, hogy keresztyén emberként nyilvánítanak véleményt. Miközben próbálom magam távol tartani az arénában folyó zajongástól, egyre csak az fogalmazódik meg bennem, hogy az egész csetepaté diagnózisa mögött furcsa mentalitás húzódik meg. Ahogy Scrooge öccse mondja: „vadidegen, ismeretlen célok felé kapaszkodó teremtményeknek” tartjuk egymást. Mintha nem ismernénk, vagy szándékosan nem akarnánk ismerni a másik célját, eleve rosszat feltételeznénk róla, már azelőtt elítéljük és ellenségnek bélyegezzük, hogy megszólalna, vagy mi magunk szólítanánk meg. A felebarát fogalma értelmezhetetlen kategóriává lesz a számunkra, mert tagadni akarjuk, hogy „fele” közünk is lenne hozzá, arról már nem is beszélve, hogy barátnak nevezzük. Miután sikeresen elvonatkoztattuk magunkat a másiktól, miután fotelünkben hátradőlve nyugtáztuk, hogy ezer és egy mérföld választ el egymástól, máris kényelmesebben érezzük magunkat magányos kis szigetünkön, és nagy élvezettel fürdünk a gyűlölet és az önigazolás tengerében.
Csakhogy a karácsonyi csoda ennek az egész borzalomnak a létjogosultságát kérdőjelezi meg. A karácsonyi csoda ugyanis Isten megváltó akaratának egyetemességéről beszél. A születendő gyermek a háborgó világban jelenik meg, a káosz közepette sír fel erre a világra, a nagy politikai és vallási csatározások sűrűjében nyitja ki először szemét, és az állandósult lövészárkok között lesz testté. Az emberi perpatvar és zúgolódás bűzölgő mocsarában csendül fel az angyali szózat, amely az isteni dicsőség és az egész emberi nemzetség békességét és jóakaratát helyezi kilátásba. A gyermek Jézus nem sajátítható ki: Ő nem csupán a pásztoroké, nem pusztán a bölcseké, de még csak nem is kizárólag a szüleié. Évekkel később Ő maga fejtette meg saját küldetésének tágasságát: azért jött, mert az Atyja szerette ezt a világot, azért jött, hogy az ember hittel válaszolva megragadja az egyetlen mentőövet a gyűlölettől túlfűtött habok morajlásában.
Ez a Gyermek kapcsol össze minket és tesz útitársakká a sír felé vezető ösvényen. A betlehemi jászolban nem fér meg a meghasonlás, ott nincs helye az önigazult lelkeknek. Hadd tomboljanak az őrült Heródesek a maguk felcicomázott lakjaiban! Hadd játsszák a Pilátusok a hatalmasok nagy játékát rezidenciájuk luxusában! De a betlehemi jászolba azok lépjenek be, akik nem szégyellik megvetettségüket, akik a szerény és szegény környezetben felismerik az Isten megváltó akaratának szépségét. Ha pedig megpillantották szemeink Isten jóakaratának és nagylelkűségének felsíró törékenységét, menjünk tovább, ki-ki a maga útjára, és lássuk új szemmel a másikat: az ellenség legyen testvérré, a „másik” útitárssá, a gyűlölt fél baráttá, én pedig mindenkinek mindenekké.
Homoki Gyula
