A legtöbb olvasónak talán ismerős Gary Chapman öt szeretetnyelvről szóló elmélete. E szerint mindannyiunknak van egy vagy több domináns, vagyis olyan szeretetnyelve, amely a többinél erősebben hat rá az alábbiak közül:
- elismerő szavak,
- minőségi idő,
- ajándékozás,
- szívességek,
- testi érintés.
A karácsony általában remek alkalom arra, hogy a minőségi idő és még inkább az ajándékozás szeretetnyelvén kommunikáljunk egymással. Azáltal, hogy ráérősen, estébe nyúlóan beszélgetünk a családtagjainkkal, vagy hogy megpróbálunk mosolyt csalni az arcukra a fa alá helyezett csomagunkkal, a szeretetünket fejezzük ki. Ha hiszünk Chapmannek – és talán a saját tapasztalatainknak is –, vannak azonban olyan emberek, akiknek sokkal nehezebb valódi örömet szerezni egy-egy ajándékkal, bármennyire is igyekszünk. Talán csak sosem sikerül elég ügyesen kitalálni, mire vágyik a másik, de az is lehet, hogy az illető egyszerűen nem „beszéli” az ajándékozás szeretetnyelvét. Ahelyett tehát, hogy legközelebb megpróbálunk még figyelmesebb meglepetéssel készülni, talán érdemes most, az ünnepek után elgondolkodnunk azon, hogy vajon milyen módon tehetjük érezhetővé a szeretetünket a másik iránt.
Az ajándékozásnak sok ünnepet dedikáltunk már. De egyet sem a szívességeknek. Nem véletlen: a szívességtétel, a segítségnyújtás a másiknak kétségtelenül hétköznapi tevékenység. Olyasmi, amit adott esetben – például ha a párunkról vagy a „házunk népéről” van szó – nap mint nap meg kell ismételnünk, hogy hatásos legyen. Kérés nélkül kiteregetni, ha lejárt a mosás, lefoglalni a gyerekeket, hogy a másik pihenni tudjon, kivasalni az ingeket a szekrényben, vagy segíteni megkeresni azt a fránya elveszett dokumentumot a fiókokban. Apróságokból áll az élet…
De nem kell ünnepnapnak lennie ahhoz sem, hogy gyakrabban vagy tudatosabban ismerjük el a másik teljesítményét. Olyan sok édesanya szenved például attól, hogy a háztartásban végzett kemény munkája csak akkor kap kommentárt, ha annak híja van. Ha nincs letörölve a por, azt mindenki észreveszi, ha el van sózva a leves, azt nagy eséllyel szóvá teszik, ha a gyereket egy nap az óvodában hagyná az édesanya, nyilván az sem maradna észrevétlenül. De ha minden flottul megy, ha példásan végzi a munkáját, az gyakran „természetes”, és így szóra sem érdemes. Pedig a jó munka nem magától értetődő. És – habár nem mindenki egyformán – az emberek igénylik a visszajelzést a saját erőfeszítésükre. Ebből érzik, hogy fontos, amit tesznek, és ők maguk is fontosak.
És végül a hétköznapok szeretetnyelve a testi érintés is. Most, amikor lassacskán belénk nevelték a szociális távolságtartás elvét, leginkább az egyedül élők jutnak eszembe, akiknek talán kiürülő félben van az a bizonyos, Chapman által emlegetett „szeretet-tankjuk”, amelyet csak egy-egy ölelés tudna igazán feltölteni. Nehéz ilyenkor okosat mondani, hiszen tény, hogy óvatosnak kell lennünk a vírus miatt, és felelősséggel tartozunk egymásért. De az biztos, hogy még ebben a helyzetben is mérlegelnünk kell, vajon nem okoz-e több pszichés, lelki kárt a következetes távolságtartásunk, mint a javasolt eljárásoktól való időnkénti, indokolt eltérés.
A szeretet ünnepének ugyan vége, de a szeretet amúgy is hétköznapi. Jó, hogy az ajándékozás nem az egyetlen módja a kifejezésének.
Molnár-Kovács Dorottya
