Tizenvalahány évvel ezelőtt egy ékszeres piaci bódé mellett haladtam el, amikor megakadt a szemem egy különleges fülbevalón. Többféle színben és méretben is volt belőle, én azonban szolidat kerestem. Az árus kivette a kezemből az általam választott portékát, majd egy azúrkék darabot rakott a helyére, mondván: ez a nekem való, higgyem el. – Ilyen élénk színeket én nem hordok, nem szeretek feltűnősködni – válaszoltam neki. – Édesem, téged nem arra hívott el az Isten, hogy beleolvadj a környezetbe – mosolygott ő –, ilyen magassággal amúgy is esélytelen próbálkozás lenne.
Soha nem gondoltam volna, hogy életem egyik legnagyobb bibliai tanítását egy piaci árustól kapom, de abban a pillanatban teljesen új megvilágításba került számomra a Hegyi beszéd mondata: „Nem rejthető el a hegyen épült város.” (Mt 5,14)
Pedig akkor még nem tudtam, hogy ez az ige hosszú éveken át el fog kísérni.
Nem tudom, te hogy vagy vele, de én bizonyos ideje folyamatosan úgy járok, mint Harry Potter Csikócsőrrel: jön egy helyzet, és egyszercsak kiválasztottá válok, mert valahogy a sor elején találom magam. Igen, kihátrálhatnék ugyanúgy, mint mások. Fel tudnék sorolni ezer okot, hogy miért nem én vagyok a megfelelő ember. Szoktam is, ne aggódj. Amikor viszont személyesen is érintett vagyok a dologban, akkor nincs mese: bele kell állni a feladatba.
Krisztusban egyikünk sem arra van rendelve, hogy beleolvadjon a környezetébe. Megtehetnénk – sokszor tesszük is. Isten azonban zseniálisan tudja úgy forgatni az eseményeket, hogy legyen személyes érintettségünk abban, amiben ott akar látni. És akkor a kihátrálás nem opció.
De micsoda ígéreteket is kaptunk a feladatainkhoz:
„Fejjé tesz téged az Úr és nem farkká, és mindinkább feljebbvaló leszesz és nem alábbvaló, ha hallgatsz az Úrnak, a te Istenednek parancsolataira.” (5Móz 28,13, Károli-fordítás)
„Amikor azonban átadnak titeket, ne aggódjatok amiatt, hogyan szóljatok, vagy mit mondjatok, mert megadatik nektek abban az órában, hogy mit mondjatok. Mert nem ti vagytok, akik beszéltek, hanem Atyátok Lelke szól általatok.” (Mt 10,19–20)
„Az én igaz emberem pedig hitből fog élni, és ha meghátrál, nem gyönyörködik benne a lelkem. De mi nem a meghátrálás emberei vagyunk, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk.” (Zsid 10,38–39)
Olasz Tímea
1 Hozzászólás
” Édesem, téged nem arra hívott el az Isten, hogy beleolvadj a környezetbe” Ilyen érzésem nekem is volt,de szerintem mindenki tapasztalta ez. Szeretnénk nagyon különlegesnek érezni magunkat,ami nagyon felemelő érzés tud lenni.Ezt ki ki a maga módján teszi.
„Nem rejthető el a hegyen épült város.” Ebből a szempontból biztosan csodálatos a Biblia.
„Isten azonban zseniálisan tudja úgy forgatni az eseményeket, hogy legyen személyes érintettségünk abban, amiben ott akar látni.” Gyönyörű elgondolás:”Isten forgatja az eseményeket”. Ezzel csak akkor van bajom,ha CSAK olyan eseményeket veszünk észre,amit úgy ítélünk meg,hogy egyezik Isten elgondolásával. Istennek mindenhez köze van,kivétel nélkül,ám mi szeretünk azokra fókuszálni,amik kedvesek nekünk és ebben Isten kezét látjuk.Isten a lehetőségek tárházát kínálja fel nekünk és a mi bölcsességünkre bízza,hogy ha észre vesszük azokat,miként cselekszünk. Nem abban leli örömét,hogy az eseményeket irányítja,hanem abban,hogy a szabadságunknál fogva,mit kezdünk egy eseménnyel.Szerinted nem szebb elképzelni egy olyan Istent aki gyönyörködik bennünk? Örömét leli bennünk?
Ennek a „Isten forgatja az eseményeket „ellentéte,mikor az ördög lógatja bele a farkát valamibe.Ami számunkra kedvezőtlen,az csakis az ördög műve lehet.Ez sem lenne nagy probléma,mert már egy kisgyermek is megtanulja magán kívülre helyezni a rossz dolgokat,a baj akkor van,mikor túlzásba esünk.Ezzel az ördögös elképzeléssel,nagyon korán -már gyermekkorban -találkoztunk,a szüleink megtanították ,hogy ami számunkra rossz,azt rá kell fogni valakire.Ez még nem az ördög volt,hisz az ördög a keresztények hárítása.Volt dzsinn,gonosz manó,stb.Ez később alakult át ördöggé.
Tehát úgy az ördög(sátán) mint Isten,állandóan ellenünk vagy értünk dolgozik. Ezzel elfelejtve azt,hogy a legtöbbet MI magunk tehetünk magunkért.Lehetünk magunk legnagyobb segítői és legnagyobb hátráltatói is.Talán a leg-fokjel nem túlzás,mindenesetre önmagunk nagy ellenségei és barátai is tudunk lenni.