„Ezt az igét mondta az Úr Jeremiásnak: Indulj, menj el a fazekas házába, mert ott akarom közölni veled igéimet. Elmentem tehát a fazekas házába, aki éppen a korongon dolgozott. De rosszul sikerült az edény, amelyet a fazekas agyagból készített a kezével. Ekkor egy másik edényt készített belőle a fazekas, ahogyan azt jónak látta. Ekkor így szólt hozzám az Úr igéje: Vajon nem bánhatok-e én is úgy veled, Izráel háza, mint ez a fazekas? – így szól az Úr. Hiszen olyanok vagytok a kezemben, Izráel háza, mint az agyag a fazekas kezében.” (Jer 18,1–6)
Van egy dobozom, ami tele van be nem fejezett kézimunkákkal. Van abban minden a félbehagyott kötött sáltól kezdve a félkész karácsonyi hímzésig. Különféle dolgok, amelyekben egy a közös: készítőjük – vagyis én – nagy lelkesedéssel fogott bele a megalkotásukba, majd munka közben valami akadályba ütközve (vagy nem sikerült úgy az alkotás, ahogy szerettem volna, vagy egyéb teendőm akadt), esetleg épp a kezdeti lelkesedés alábbhagyásával nemes egyszerűséggel félretette őket félig elkészült formájukban.
…
Isten a fenti igerészben azt mondja magáról, hogy ő a fazekas, mi pedig az ő alkotásai vagyunk. Formál minket, alakítgat, nyomogat, simítgatja a kitüremkedő részeinket egészen addig, amíg a maréknyi ormótlan sárból szépséges és különleges edényekké nem válunk. Persze megesik, hogy a fazekas úgy látja, az edény nem teljesen olyan, mint amilyet szeretett volna, hogy lehetne az sokkal jobb, szebb, formásabb. Akkor fogja a még formálható agyagot, és újrakezdi az egész munkát. Nem félreteszi a számára nem tetsző edényt, nem bedobozolja gondolva, hogy majd kezd vele valamit, jó lesz az még valamire – végül is annyira nem is sikerült félre –, hanem addig formálja, míg tökéletesnek nem látja az alkotását.
Ahogy nézem az én dugig tömött kézműves dobozkámat, egyre jobban eltölti a lelkemet a hála: de jó, hogy Isten nem olyan alkotó, mint én! Hogy Ő nem félredobja azt, amibe belekezdett, hanem kitartóan tovább pepecsel vele. Pedig egészen biztosan van a munkafolyamatnak olyan része, mikor csöppet sem biztató a látvány. Talán egy kezdő fazekasnak még el is tűnne az alkotókedve, de a mi Urunk, aki megszámlálhatatlanul sok ilyen kis rondaságot látott már, bizony határozottan forgatja tovább a korongot. Persze a formázgatás nekem – a készülő alkotásnak – nem mindig kellemes. Sokszor épp én szeretném azt, ha az alkotóm nem babrálna tovább velem, hagyna már inkább kicsit békén, mert egyáltalán nem érzem magam komfortosan a korongon, és legszívesebben leugranék róla.
Tudod mit, Uram? – kiáltom – Jól vagyok én már úgy, ahogy vagyok, csak kérlek, ne formázz már tovább. Ő pedig mosolyogva nézi a kirohanásomat, majd halkan csak annyit súg oda nekem: Ugyan, annyi mindent ki lehet még belőled hozni.
Papp Adrien
1 Hozzászólás
„Isten a fenti igerészben azt mondja magáról, hogy ő a fazekas, mi pedig az ő alkotásai vagyunk.” Vajon el tudjuk e képzelni Istent máshogyan? Mivel magunkat tökéletesnek látjuk ugyan de ebben nem hiszünk,Istenre hárul a feladat,hogy tökéletesítsen bennünket. Ki más tudná ezt megcsinálni?
„Formál minket, alakítgat” Azaz elképzelünk egy minden szempontból nagyon aktív Istent,aki azt csinál velünk amit akar. Ezt valószínűleg gyerekkorból hozzuk magunkkal,mikor alá voltunk rendelve és kiszolgáltatva a szüleinknek,nevelőinknek. Istentől ennek a folytatását várjuk,azaz alakítgasson,vezetgessen,jutalmazzon ,sőt még büntessen is. Tehát Istenre mint a tovább fejlesztett szüleinkre tekintünk.
„Ő nem félredobja azt, amibe belekezdett, hanem kitartóan tovább pepecsel vele.” A gondolkodásunkban megjelenik a „helyes módszer” megjelenése. Ha nem is gyakoroljuk,de valószínűnek helyesnek tartjuk,a kitartó munkát,és ha valamit jónak tartunk,azzal tudunk idealizálni valakit,itt Istent,aki nem hagy félbe semmit,hanem szakadatlanul törekszik a tökéletességre.
„Persze a formázgatás nekem – a készülő alkotásnak – nem mindig kellemes.” Itt megjelenik az a gondolat,hogy nem mindig az jó nekünk,amit annak tartunk. Tehát bátran fogadjuk el,a rosszat,mert lehet ,hogy az később jóvá alakul.Azonban ez veszélyes és hamis gondolat,mert magunkból indulunk ki,ezért soha sem vagyunk képesek objektíven értékelni semmit. Kényünkre kedvünkre olvassuk a jeleket és érezzük jónak vagy rossznak a dolgokat,amit aztán megmagyarázunk úgy,hogy jól jöjjünk ki belőle.
„Ugyan, annyi mindent ki lehet még belőled hozni.” E vágy tulajdonképpen a szüleinknek szólna,ha képesek lennének rá.Ezt várnánk mindenkitől akitől szívesen fogadjuk a tanítást és szívünk szerint így bánnánk a gyermekeinkkel is. Sajnos a legritkább esetben tapasztaltuk ezt és szintin ritkán tudjuk magunk megvalósítani. Ezért hát az ilyen vágyálmokat Istenbe ültetjük,tőle várjuk azokat amiket szeretnénk megélni az életben. Istent egy pót-szülőnek tekintjük.Istenbe képzeljük vágyainkat,amik hiányoztak nekünk.