„…ti magatok is mint élő kövek épüljetek fel lelki házzá…” (1Pt 2,5a)
„…mert az Isten temploma szent, és ez a templom ti vagytok…” (1Kor 3,17)
Nem szeretek kiragadni egy-egy igeverset a maga környezetéből, de az utóbbi időben ez a két félmondat sokszor az eszemben van, forog bennem és nem hagy békén. Az Isten gyülekezetéről beszél, és benne rólam, aki, mint élő kő kellene, hogy benne legyek, hogy építsem, formáljam azt. Sokat gondolkodom a gyülekezetről, a közösségről mostanában, és nem hagy nyugton az ige: folyton figyelmeztet arra, hogy ez a templom, ez a gyülekezet, ez a közösség, amelyre gondolok, amelyben élek, én is vagyok. Nem kerülhetem meg a magam szerepét ebben. Ha véleményt formálok, gondolatokat fogalmazok meg a gyülekezetemről, önmagamról is beszélnem kell.
Az utóbbi időszak nem nagyon segítette a közösségek életét. COVID-helyzet – ismerjük, talán már unjuk, elegünk is van belőle, de ez nem a mi választásunk. Egyre többet hallunk olyan kifejezéseket, amelyet eddig alig: online oktatás, digitális munka, home office, online ovi(!). Én pedig elképzelem, látom magam előtt az embereket, ahogyan a négy fal között egy-egy laptop/számítógép/okostelefon előtt nézik a képernyőt. Mind ugyanolyanok, ugyanúgy néznek ki. Valaki tanul, iskolában vagy egyetemen van, valaki dolgozik, valaki pihen, az is lehet, hogy valaki istentiszteleten van, kívülről mégis mind egyformák, ugyanazt teszik.
Hol van a közösség? Hol van a gyülekezet? Online. Ez a válasz, ami egyben kérdés is. Online gyülekezet, online közösség? Én nem mondom, biztos jobb a semminél, én is élek közösségi életet online, de érzem, nem elég. Nem életszerű, nincsenek benne olyan igazi, élő kapcsolatok. Elég nekünk az online? Miért nincs igényünk a közösségre annak valódiságában? Látok embereket, akik nem jöttek vissza a templomba, amikor lehetett. Mikor végre újra volt istentisztelet, nem rohamozták meg a hívők a templomokat. „Majd otthon meghallgatjuk” – mondták idősek és fiatalok egyaránt. A bibliaórán csak lézengenek az emberek: kevesen vannak, s ott sem igazán közösségben, sokkal inkább csak egy helyen. Eljöttek, meghallgatták, esetleg néha hozzá is szóltak, de igazán nem osztottak meg önmagukból semmit. Elmentek haza, de nem tudom, hogy kit mi vár otthon, és mibe tér vissza.
Tud az Isten ezen keresztül is építeni. De vajon, mikor arról beszél, hogy lelki házzá épüljünk, akkor erre gondol? Olyan, mintha a téglák csak külön-külön lennének és nem kerülnének egy helyre, nem lenne közöttük kötőanyag, s úgy várnák, hogy a lelki ház, majd valamikor önmagától megépül.
Van, akit valamilyen sérelem ért a gyülekezetben, ezért nem jön. Sajnálom, biztos volt ilyen, biztos lesz is még. Esetleg van egy rossz tapasztalat, egy negatív vélemény a közösségről. De ez a ház, ez a templom te is vagy! Te, akinek rossz a véleménye. Vajon nem kellene mégis ott lenned, formálnod a közösséget, hogy az jobbá váljon, hogy másnak rajtad keresztül pozitív élménye legyen? Mitől fog változni egy közösség, ha senki nem formálja azt a tagok közül?
Vajon tudjuk-e egyáltalán, mire vágyunk? Milyen közösségben éreznénk magunkat otthon? Milyen lenne az a közösség, ahol valamit meg tudnánk osztani a magunk életéből, ahol meghallhatnánk mások megtapasztalásait? Vagy nem is gondolkodunk el ezen, csak egyszerűen nem megyünk, és megelégszünk ezzel? Meghallgatunk valamit otthon, leszünk jó építőkövek külön-külön?
Épüljetek lelki házzá! Építsétek az Úr templomát, az Úr gyülekezetét! Fogadjátok el azt a maga hibáival, álljatok fel és formáljátok, tegyétek jobbá, befogadóbbá, élőbbé! Élő kövek legyetek! Mert az Isten temploma TI vagytok!
Szemere Judit
