Ülök az ezeréves templomi padban. Jó, nyilván a pad, amiben épp ülök nem ezeréves, de az épület falai kétségkívül azok. A lelkész épp felolvassa az aznap magyarázni kívánt textust. „Bízz bennem” – emeli ki a szóhalmazból, majd külön is hangsúlyozza a felszólítást. Na, honnan tudta, hogy épp erre van szükségem? Nyilván nem ő, és nyilván nem kifejezetten nekem címezte a szavakat, csak hát a nagy egészben azért csak betaláltak.
„Bízz bennem”. Ha az olyan könnyű volna! Tudom, ebben nőttünk fel: bízni kell az Istenben, Ő majd mindig megsegít… csak valahogy mégsem tanultuk meg igazán hogyan is kell. Elmondjuk naponta százszor, de igazából a hitünk sokszor megreked azon a szinten, hogy bízunk addig, míg kezünkben tartjuk a gyeplőt, az irányítást, aztán pedig jön a jaj és kontrolálatlan kétségbeesés.
Van az a bizalomerősítő játék, amikor háttal állsz egy társadnak, és bízva abban, hogy az a bizonyos társ elkap, megtart egyszerűen hátra kell dőlnöd. Ismered, ugye? Kétségkívül szörnyű játék! Soha nem akarom érzés fojtogat abban a pár másodpercben, míg meglódul a test, dől a semmibe, bízva abban, hogy a mögötte álló valaki csak megfogja.
Emlékszem kezdő hívő koromban sokszor elképzeltem, hogy egy-egy élethelyzetben így dőlök: őszintén átadva Istennek mindazt, amiben épp vagyok. Legyen meg a Te akaratod. Persze félek tőle, de tudom, hogy bízhatok benned. Aztán idővel elkezdtem a bizalmi játékos helyett biztonsági játékossá válni: óvatos félelemmel lépni, csak a biztosra menni. Legyen meg a Te akaratod – de azért én alaposan bebiztosítom inkább magam, jó? Gyorsan felkapom még az extra többfunkciós hevederem, és már dőlök is… vagy inkább hagyjuk is ki ezt a kört most, jó?
Az utóbbi időben azonban folyamatosan érzékelem, hogy tényleg milyen parányi is vagyok. Komolykodva játszhatom én az életet, de egy adott ponton, ha tükörbe nézek el kell ismernem, hogy körömpiszoknyi senki vagyok csupán ebben a kiszámíthatatlan világban. Kézben tarthatok én „mindent”, de van egy pont, amikor csak dőlni lehet, és hinni, hogy elkap az Isten.
Mióta megszületett a kislányom folyamatosan a határaimat látom. Hangosan ott lüktet bennem, hogy a minden, amit megtehetek érte valójában mennyire kevés. És hogy valójában az egész valóm mennyire kevés az élet történéseihez képest. Most sokkal intenzívebben élek meg minden hírt, ami a Föld tönkretételével, háborús konfliktusokkal, emberi gonoszsággal, betegségekkel kapcsolatos. Hát hogyan lehetnék én(!) védelmezője ennek a kicsi lánynak mindezekkel szemben?
Ülök a padban s lenyomnak ezek a gondolatok. Bántanak. Sőt kínoznak. Körbenézek. Évtizedekkel ezelőtt valahol itt ült a dédanyám is, talán ő is ugyanígy szorongott a jövőtől arra gondolva, hogy épp a világháború hajnalán adott életet egy tündéri kislánynak. Hát milyen világ várhat vajon rá? S ő, a maga gyenge leheletnyit érő életével tud bástyája lenni ennek a kis embernek? Aztán ez a leányka évek múlva valahol ugyanitt ülhetett azon izgulva, hogy vajon másnap milyen megtorlás, milyen szigorú rendőri kihallgatás várhat rá épp azért, mert itt ül. S most az ő unokájaként évtizedek múlva itt ülök én is ugyanúgy aggodalmasan a jövőt fürkészve. A szavak pedig ugyanazok. Időtlenül visszhangoznak újra és újra az ódon téglák között: „Bízz Bennem. Csak dőlj a karomba! Itt vagyok.”
Papp Adrien
