Az normális egy kapcsolatban, hogy néha kisebb lánggal ég és csak a parázs van, vagy már csak a füst, nem? Gondolom – remélem –, majd egyszer újra lobban a tűz. De már a parázs is meleget ad. A lényeg, hogy a közelében maradj. Azt hiszem, itt tartunk most mi…
Szóval egy ideje távkapcsolatban élünk. Igazából miattam. A sok teendő, a munka elszólított. Először azt hittem, csak elutazom egy napra és aztán visszamegyek Hozzá, de végül itt ragadtam. Évekre…
Régen nagyon sokat beszélgettünk. Szaunáztunk, úsztunk együtt, volt egy időszak, mikor reggelente teáztunk. Tényleg odafigyeltünk egymásra, minőségi időt töltöttünk együtt. Kaptam Tőle egy könyvet is ajándékba, bele-belenézegettem, de akkor még nem voltam az az olvasós típus. Most már az vagyok, ezt a könyvet mégse olvasom… Nem tudom miért. Mondjuk nem feltétlenül az a könnyű olvasmány, mint amilyeneket én eddig olvastam. De ha őszinte akarok lenni: lusta vagyok rávenni magam. Elég bénán hangzik, ugye?
Hogy szoktunk-e videóchatelni? Nem nagyon, arra elég nehezen szánom rá magam, ráadásul ahhoz sok idő, meg csönd kéne, nekem meg egy rakat lakótársam van… De írogatok ám neki a neten! Mármint nem hosszú dolgokat, csak dobok néhány emotikont vagy fényképet napközben. (Néha GIF-eket is, azok sokszor találóbbak, mint az emotikonok.) Úgyhogy nagyjából tudja, hogy vagyok. És persze – igaz nem gyakran – hangüzenetet is szoktam küldeni Neki. Én felmondom, Ő meghallgatja, mondjuk mire válaszolhatna, már lenémítom a telefont, és észre se veszem, mit reagált.
Az az érzésem, hogy nincs oda ezért a fajta kommunikációért. Újra találkozni szeretne velem, mint régen…
Pedig a neten keresztül sokszor kedveskedek, bókolok Neki. De komolyan! És minden ajándékát megköszönöm, mert tényleg hálás vagyok értük, hiszen mindenem megvan, amire valaha vágytam. Veszekedni se veszekszem vele. Nem hisztizek.
Hogy ki Ő nekem? Valaki, aki gondozza a szívemet. Csak Neki engedem igazán. Ha engedem. Mostanában nem nagyon.
Emlékszem régen számtalanszor – szinte pofátlanul – kopogás nélkül beállítottam Hozzá, és beszélgettünk órákon át, de most már hiányzik belőlem ehhez valami. Azt hiszem pont Ő…
Elsodródtam. És most már nem mozdulok onnan, ahol kikötöttem. Nem vitázom, nem kérdezek. Azzal áltatom magam, hogy érettebb lettem, de igazából csak kényelmesebb ebben az állóvízben. Minek kavarjam fel? Persze jó lenne újra közel kerülni egymáshoz. De nehéz. Kifogás meg mindig akad.
Amúgy is olyan rég találkoztunk már élőben, hogy lehet csak kínos csend lenne belőle. Egyébként is tele a naptáram… de komolyan. Tényleg próbáltunk időpontot keresni. Azt mondta, Ő mindig ráér. Nem is hittem a fülemnek, hiszen Ő is dolgozik. Mégpedig vezető pozícióban! És mégis. Azt mondta, bármikor találkozhatunk. Nagy nehezen találtam is egy-egy szabad időpontot, de mindig közbejött valami. Azt mondtam, nem tudok most utazni és találkozni, legyen csak a jól bevált videóchat.
Erre mi történt? Egyszer csak hallom, hogy valaki kopog az ajtómon. Ő volt az…
Hogy hogy reagáltam? Mégis, hogy reagáltam volna? Kiborultam. Kétségbeestem. Én egy roncs voltam, a lakásban akkora kupi, hogy lesül a képemről a bőr. Ebbe a rendetlenségbe hívjam be? És egyébként is, hogy nézzek a szemébe? Tök ciki. Én állandóan lemondom a találkozót, miattam halogattuk, és most még kifogások mögé se bújhatok.
Szinte sarokba szorítva éreztem magam…
Pedig senki se terelgetett még a sarok felé azért, hogy megöleljen. Mintha tudná, hogy másképp nem tudom elfogadni ezt a mértékű szeretetet.
Pedig semmit se kellene csinálnom, csak sutba vágni a hülyeségeimet, a lustaságot és a gátlásaimat. Hiszen Vele jó igazán nekem. Ha megölel, eltűnik az összes fal mellőlem, eltűnik a sarok, eltűnik a bezártság… és csak Mi Ketten maradunk. Isten és én.
Szirákiné Kató Nóra
