A megelégedés művészete
Nem a nélkülözés mondatja ezt velem, mert én megtanultam, hogy elégedett legyek azzal, amim van. Tudok szűkölködni, és tudok bővölködni is, egészen be vagyok avatva mindenbe, jóllakásba és éhezésbe, bővölködésbe és nélkülözésbe egyaránt. Mindenre van erőm Krisztusban, aki megerősít engem. Fil 4, 11-13
Elég!
Egyetlen szó, mégis olyan sok minden van mögötte. Annyi minden belefér, annyiféle érzés és tartalom párosul mellé. Egyaránt ki lehet fejezni vele pozitív és negatív dolgokat. Mégis nagyon sokszor inkább csak negatív tartalommal bíró kifejezésként használjuk. Elég már a szenvedésből, elég már a próbákból, nehézségekből, betegségből, rossz hírekből, nélkülözésből! Elég már a karanténból, a politikából, az állandó veszekedésekből! Elég már… Elég már… S talán a sort folytatva, belefáradva abba, amiben épp voltunk, megesett már, hogy azt is kimondtuk: „Ennyi! Elég volt!”.
Nem tudom, hogy miben vagy épp, kedves Tesó! De biztos, hogy jártál már meg olyan mélységeket, amikor te is hasonlóan fogalmaztál. Biztosan te is tapasztaltad már, hogy ilyenkor nehéz olyat mondani, ami meg tudna minket vigasztalni, vagy amivel mi tudnánk másokat megvigasztalni. Van olyan élethelyzet, amiből jogosan várja már az ember a szabadulást, a változást, azt, hogy végre jobb legyen.
Viszont vannak olyan emberek, akik mindig az élet sötét oldalát látják, nem tudnak örülni semminek. Szinte állandóan jelen van az életükben az elégedetlenség, mintegy életformaszerűen. Sosem jó, ami épp van. Van, aki a múltba tekinget és az emlékekből él mondogatva, hogy régen milyen jó volt. Valaki állandóan csak a jövőt fürkészi, álomvilágban él és elégedetlen a jelenével. Furcsa, milyen nehéz jelen lenni a jelenben… Sokan járunk ebben a cipőben, szinte már-már megszokva, hogy állandóan elégedetlenkedünk. Mikor miért, a legkisebb apróságokért is. S közben nem vesszük észre, hogy mi magunk keserítjük meg sokszor a saját jelenünket, életünket, mert olyan szemüveget hordunk, amely azt nagyítja fel, ami nincs, és nem azt, ami van. Jó lenne végre levenni ezt a szemüveget és meglátni a valóságot! S a valóságunkba meglátni Isten kegyelemét, mellyel a tenyerén hordoz. Persze a valóság nem mindig fényes, mert vannak benne nehézségek, betegségek, veszteségek, szürke hétköznapok, de van benne megannyi örömteli pillanat, nevetés, csoda és áldások sora is. Ez a valóság: hol fent, hol lent, de mindig ISTEN TENYERÉBEN.
Így talán nem is az a kérdés, hogy hol vagyok – épp fent vagy lent –, hanem hogy legyek akár fent, akár lent, hogyan vagyok ott abban a helyzetben jelen. Úgy, hogy „Elég volt, Uram!”, vagy úgy, hogy „Elég nekem a Te kegyelmed, Uram!”? Erről tesz bizonyságot Pál is, amikor azt írja, hogy „…megtanultam, hogy körülményeim között elégedett legyek…”.
Hmmm… akkor ezt meg kell tanulni?
A szó jó értelmében igen, mert nem olyan egyszerű ez: valahogy nem megy ez nekünk magunktól, meg kell tanulnunk az Úrtól, hogy értékeljük azt, amink van, és bízzunk Benne akkor, amikor épp lent vagyunk, amikor nem megy minden gördülékenyen. Nehéz tantárgy ez az Isten iskolájában, és ezt az ellenség is jól tudja, így újra és újra bedobja a csalit, amire mi ráharapunk. Akkor, amikor talán azt láttatja velünk, hogy a másiknak milyen jó, miközben nekünk pedig milyen rossz. Akkor, amikor görgetjük a Facebookot, az Instát és a sok boldog arcokat látva elhisszük, hogy ez a valóság. „Milyen jó nekik, bezzeg nekem…” Pedig amit látunk, az gyakran nem a teljes valóság. Mindenkinek megvannak a maga problémái, nehézségei, sőt nagyon sokszor a másik is épp abban a cipőben jár, amiben mi, vagy még rosszabban, csak nem tudunk róla, mert azt nem posztolja.
Mi keresztyének nagyon sokszor kimondatlanul a szívünk mélyén valahol titkon azt várjuk, hogy azért, mert mi hiszünk Jézusban, velünk csak jó és szép dolgok történjenek, sikeresek és áldottak legyünk. De ez nem így van. Amikor Pál azt írja, hogy „megtanulta, hogy elégedett legyen minden körülmények között”, akkor ez valóban ezt is jelentette. Vele nem csak jó dolgok történtek, volt, hogy nélkülözött, és persze volt, hogy bőségben élt. Azt mondja: „mindenbe be vagyok avatva…”. Átélte a közömbösséget, hogy van, akit nem érdekel az Isten igéje, de átélte azt is, hogy emberek sokasága születik újjá Jézus nevére. Átélte az igazságtalan meghurcoltatást, botütést, rabságot, börtönt, de átélte a közösség megtartó erejét is, és Isten szabadítását, kegyelmét minden körülmény között.
Nehéz lecke, mégis talán az egyik legfontosabb: megtanulni elégedettnek és hálásnak lenni. Hisz van miért hálásnak lennünk, még akkor is, ha most úgy épp érezzük, hogy nincs. Meg kell tanulnunk a jelenben élni, a valóságot látni, amely valóságnak Isten is a része. Vele és általa átélni, megélni, s néha igenis elviselni mindazt, ami velünk történik. Emlékezni arra, hogy a múltunkban is számtalanszor megtapasztaltuk már, hogy Isten kezében vagyunk. Az Ő kezében pedig jó helyen van a jövőnk, mindig elég lesz, amit ad, és pont annyi kell, amennyit ad.
Meg kell tanulnunk, hogy a boldogságunkat és a megelégedettségünket nem a körülményeink határozzák meg, vagy az, hogy mink van vagy mink nincs, hanem az, hogy milyen szoros a kapcsolatunk az Istennel.
Kardos Ágnes
