Kapcsolatban maradni Istennel

„Másnap ismét ott állt János két tanítványával együtt, és amikor megpillantotta Jézust, aki arra járt, így szólt: Íme, az Isten Báránya! Meghallotta a két tanítvány, hogy ő ezt mondta, és követték Jézust. Jézus megfordult, és amikor látta, hogy követik őt, megszólította őket: Mit kerestek? Ők pedig ezt válaszolták: Rabbi – ami azt jelenti: Mester –, hol laksz? Ő így szólt: Jöjjetek, és meglátjátok. Elmentek tehát, meglátták, hol lakik, és nála maradtak azon a napon; mintegy délután négy óra volt. A kettő közül, akik ezt hallották Jánostól és követték őt, András, Simon Péter testvére volt az egyik. Ő, mihelyt találkozott testvérével, Simonnal, ezt mondta neki: Megtaláltuk a Messiást – ami azt jelenti: Felkent. Odavitte Jézushoz…” (Jn 1,35–41)

Biztosan sokszor találkozhattam már bibliaolvasásaim során ezzel a néhány igeverssel. Valószínűleg többször is átszaladtak a szemeim már rajtuk, csak hát épp olyan részek között húzódnak meg csendben, mint Keresztelő János bizonyságtétele és Péter elhívása, amelyek őszintén szólva jobban beégtek a köztudatba, így pedig az én emlékezetembe is. Ezen a nyáron viszont úgy alakult, hogy ez a pár vers így lecsupaszítva került elém, s hagyott bennem maradandó benyomást. Olvasva a történésekről az első dolog, amire úgy igazán rácsodálkoztam, az a lelkesedés volt, ami ezekből a versekből és a bennük szereplők viselkedéséből sugárzik. Kíméletlenül nekem szegezték ezek a sorok a kérdést, hogy a Jézussal való összefutásaimban mikor is égett bennem utoljára ilyen buzgóság és igyekezet, mint ebben a két tanítványban?

Hol laksz, Mester? Tudod én ma ezer dolgot terveztem tenni, de most, hogy találkoztunk, mindez nem is fontos, inkább csak mennék Veled, ülnék Melletted, és engedném, hogy taníts… Úgy szeretnék egyszerűen csak Veled lenni.

Úgy sejtem, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki ezekre a gondolatokra reagálva csak lesüti a szemét. Aki szégyenkezve látja magát, amint a mellette elsétáló Jézusnak, mint jó szomszédnak, épp csak odabólint. Nemhogy megszólítani nem akarom, de fontoskodó képpel lépdelek tovább, miközben annak szurkolok, hogy jaj, csak ne vegyen észre, nincs nekem időm most Vele diskurálni. Majd talán legközelebb…

…

Emlékszem volt egy rövid időszak, amikor a férjemmel távkapcsolatban éltünk. Szerettük egymást, de a napjaink nem úgy teltek, hogy folyamatosan egymást lestük volna az online felületeken. Tettünk-vettünk, elvoltunk, este viszont egy megbeszélt időpontban találkoztunk a virtuális térben. Akkor, abban az egy órában éreztük át igazán egymás hiányát. Egyébként napközben talán eszünkbe sem jutott a másik. Attól generálódtak bennünk folyamatosan az érzések, hogy kapcsolatban voltunk. Ha ez nem így lett volna, akkor a napok sodrásában egy idő után valószínűleg már csak azt vettük volna észre, hogy kikoptunk egymás életéből. Nagy igazság az, hogy az emberi kapcsolatokat – legyenek azok bármilyen természetűek – bizony ápolni kell. Miért gondoljuk hát azt, hogy az Isten iránti lelkesedésünknek éveken, sőt évtizedeken át adottnak kell lennie? Az iránta való tűz sem lángolhat táplálás nélkül.

Hajlamosak vagyunk a hitbeli lelkesedést olyan megfoghatatlan dologként elképzelni, ami a ráhatásunk nélkül vagy van, vagy nincs épp aktuálisan jelen az életünkben. „Most épp nem túl erős a hitem”, „Most épp eltávolodtunk egymástól Jézussal”. Ismerősek ezek a mondatok, ugye? Kicsit mindig passzív félként szereplünk bennük, mintha csak ülnünk kellene és várnunk, hogy majd egyszer csak egy reggel úgy ébredünk fel, hogy a lelkünk duzzad az erős hittől, és Jézust is olyan nagyon közel érezzük magunkhoz. Persze van ilyen, csak talán nem ártana felismernünk, hogy a hitéletünk változásaiban nekünk is tevékeny részünk lehet. Sőt kellene, hogy legyen.

Tehát, kedves olvasóm, ha te sem találod magadban a kezdeti idők lelkes hívő énjét, akkor talán ideje lenne az elhamvadt, parázzsal teleszórt hitedbe életet lehelni. Igen, NEKED. De hogyan is fogj hozzá? Ha megengeded, akkor leírom, hogy nekem milyen módszerek váltak be – talán neked is segíthetnek.

1. Az egyik és legfontosabb tanácsom, hogy ne várj arra, míg lesz kedved Jézussal időt tölteni. Sajnos nagy eséllyel jól el tudsz vegetálni Nélküle is, sőt egy idő után már szégyellsz majd beszélgetést kezdeményezni Vele. Ezeket az elvárásaidat és érzéseidet egyszerűen tedd félre!

2. Gondold át az Istennel folytatott kommunikációdat. Ha észrevetted magadon, hogy rutinszerű mondatokat mormolsz ima gyanánt, miközben fejben már a napi feladatokon pörögsz, akkor itt az ideje, hogy koncentráltan újrakezdd az imádat. S ha kell, akkor ismét újra. Hiszen nem az a lényeg, hogy te kihúzhasd a keresztény todo listádról az „imádkozni” tételt, hanem hogy minőségi időt tölts Istennel. Persze, itt közbevághatsz, hogy könnyű ezt leírni, de kinek van erre ideje? Nos, itt megjegyezném, hogy Istennel nem csak olyan módon lehet beszél(get)ni, hogy tökéletes zavartalanságba és harmóniába vonulsz, hanem bizony úgy is, hogy napközben csak úgy megszólítod Őt. Szerintem Őt egyáltalán nem fogja zavarni, ha épp mosogatsz, takarítasz, autót szerelsz aközben, hogy Vele beszélgetsz. Hiszen így talán sokkal őszintébb lesz az imád, mintha azon görcsölnél, hogy öt perc alatt sikerüljön mindent belezsúfolni a reggeli csendességedbe, mielőtt betrappol valamelyik családtag az ajtón. És egyébként is úgy gondolom, hogy Isten akkor lesz szerves része az életünknek, ha nem zárjuk be Őt csendességekbe, templomokba, hanem egész egyszerűen teret adunk Neki a leghétköznapibb hétköznapjainkban.

3. Végül pedig ne várj egyik percről a másikra csodát!  Egy emberi kapcsolat sem úgy működik, hogy hónapok, akár évek eltelte után az újbóli találkozáskor azonnal ott folytatódik a beszélgetés, ahol abbamaradt. Kérlek, ne várd el te sem fölöslegesen magadtól, hogy a közeledés legelső pillanatától kezdve rezonálni fog a lelked Isten szavára. Türelmesen kezdd el öntözgetni a kis hitedet, s egyszer csak majd megtörténik az áttörés!

Meggyőződésem, hogy a kapcsolatok az élet legfontosabb részei. Hát még az Istennel való kapcsolat! Hidd el, megéri energiát fektetni bele, megéri ragaszkodni Hozzá, felkutatni magadban az iránta való szereteted szikráit, mert, bármilyen közhelyesen is hangzik, igazán csak Vele kapcsolatban maradva élhetsz teljes életet.

Papp Adrien