Amikor gimis koromban először csöppentem be egy olyan rendezvényre, ahol a program része volt a hangosan imádkozás (többek között nekem teljesen idegen fiatalokkal), kellemetlenül éreztem magam. Mint felelés előtt: amíg mások imádkoztak, én csak arra tudtam gondolni, hogy én majd mit fogok mondani. Próbáltam jegyzetelni a fejemben, nem is attól félve, hogy valamit kihagyok, hanem hogy egyáltalán meg tudjak szólalni. Meg hogy ne tűnjön túl „önzőnek” az imádságom, vagy kérésorientáltnak. Sokkal inkább embereknek szánt produkció volt ez a részemről, mint Istennel való beszélgetés. Az sem könnyítette meg a dolgom, hogy a kis imakörünkben ráadásul mindenki körülbelül a Károli fordítás nyelvezetét vette elő: mintha létezne egy kifejezetten a szakralitásnak félretett vagy kifejlesztett hangnem, egy tisztelettudó, „vallásos”, általam nem ismert belső szabályrendszernek megfelelő beszédmód.
Bármennyire is a helyén volt a szívünk, azt hiszem, hogy mi már akkor, tinédzserkorunkban elfelejtettünk úgy imádkozni, mint egy gyermek. Jézus többször is emlékezteti a tanítványokat, hogy legyenek olyanok, mint a gyerekek. „…ha meg nem tértek, és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, nem mentek be a mennyek országába”, mondja például Kapernaumban (Mt 18,3). Hogyan imádkoznék, ha olyan lennék, mint egy kisgyerek?
- Gondolkodás nélkül kimondanám az első dolgot, ami eszembe jut.
Vagyis nem aggódnék olyan sokat azon, hogy Isten, vagy aki hallja az imámat, mit gondol rólam, ha ezt vagy azt mondom. Leplezetlenül őszinte lennék, és még az sem érdekelne, hogy elérhető, reális kéréssel forduljak Istenhez. Egyszerűen csak szeretettel kérnék, bízva abban, hogy meg is kapom, amit kérek. Pont, mint a gyerek, amikor a szüleihez fordul.
- A koncentráció teljes hiányával.
Keresztyénként pontosan tudom, hogy Istenhez nem megtisztítva, magamat rendbe téve kell érkeznem, hanem ő a fáradtakat és megterhelteket, a bűnösöket hívja magához. De amikor az imádságról van szó, ezt gyakran elfelejtem, és bűntudatom van azért, mert imádkozáskor egy perc alatt elkalandoznak a gondolataim, háromszor kell újrakezdenem a koncentrált imádkozást, és a végén még így is befejezetlenül hagyom az egészet. Hát milyen imádság ez?! Épp olyan, mint egy gyermeké lenne. Nem hinném, hogy Isten azt várja tőlem, hogy koherens és átgondolt legyek. Ő akkor is kíváncsi rám, amikor rossz passzban vagyok, és még „normálisan” imádkozni sincs erőm. Amerre a gondolataim kalandoznak, azzal van tele a fejem: valószínűleg épp azt kellene megbeszélnem Istennel.
- Nem játszanám meg magam.
Sem valamiféle kánaáni nyelvezet használatával, sem azzal, hogy megpróbálok önzetlennek tűnni, vagy hogy kényszeresen próbálom jól csinálni az imádságot: megfelelő mennyiségben dicsérni és megköszönni, és csak keveset kérni. Isten akkor tud meggyógyítani a hibáimból, az önzőségemet és dekoncentráltságomat is beleértve, ha nem titkolom előtte ezeket. Mivel Ő nem az igazakat hívja magához, hanem a reménytelenül bűnösöket, akiknek szükségük van a segítségére, ezért épp a tökéletlenségem kirakatba helyezése garantálja, hogy Isten meghallgat.
- Egyszerű maradnék.
Nem kell tudnom, hogyan „kell” imádkozni. Nem kell görcsösen ragaszkodnom valamiféle szabályrendszerhez. Még az úri imádságot sem kell ízeire szednem, hogy megpróbáljam visszafejteni, mit is kellene mondanom Istennek. Elég, ha csak arra koncentrálok, akivel beszélek: Mi Atyánk. Apánk. Apám.
Molnár-Kovács Dorottya
Sorozatunk első részét itt találod:
Felhasznált irodalom:
Paul E. Miller (2009): A Praying Life. Part 1. Chapter 1. Become Like a Little Child.
1 Hozzászólás
Pingback: Az imádság dimenziói – imádat és dicséret - TeSó blog