„Légy csendben, és várj az Úrra!” (Zsolt 37,7)
A mai világban rengeteg a zaj. Tele van minden zavaróan sok impulzussal. Minden olyan hangos, harsány, hivalkodó. Olyan korban élünk, amelyet a zaj jellemez és nem a csend. Erre gondolva eszembe jut mamám egyik megjegyzése, amit akkor mondott, amikor túl hangosan hallgattam a zenét: „Mi van lányom? Talán félsz a csendtől?”. Igen, talán így van, talán félünk tőle, vagy már el is felejtettük milyen. Dübörgő zenék, videók, állandóan villódzó fények, Instagram, Facebook, folyamatos üres csevegések. Reggel felkelünk, rögtön kézbe vesszük a telefonunkat, mert olyan fontosak a napi hírek. Bepattanunk a kocsiba, felcsavarjuk a rádiót. Sétálunk az utcán, bedugjuk a fülünket. Folyton keressük a hangokat…
Megfigyeltem, hogy amikor tele vagyok aggodalmakkal és a szorongásaim felerősödnek, olyankor mindig kifogásokat keresek, hogy ne kelljen csendben időt töltenem, emiatt viszont a hangok és hatások kavalkádjában nem hallom Istent. Így még frusztráltabbá válok, mert úgy kezdem érezni, hogy Ő nem figyel rám, és csak úgy hagy függeni a szorongásaimban. Olyan ez, mint mikor felteszek egy fülest és a durva hangoktól nem hallom, mit beszélnek a szüleim. Az aggályaim üvöltésében nem hallom Istent. Egyre nagyobb a hangzavar, és ez a hangzavar egyre jobban elnyeli azt a csendet, amelyben Ő ott van. „Isten hangját csak a csendben érheti el a kereső ember.” A csendnek értéke és célja van.
Sokszor nehéz leülni és csendben lenni Isten előtt. Nekem például akaraterő kell ahhoz, hogy ki tudjam zárni a zajt. Önfegyelemre van szükségem, hogy unalmamban ne azonnal a telefont ragadjam magamhoz, ne rögtön a Facebookot görgessem. Pedig tudom, hogy mindannyiunknak – így nekem is – milyen nagy szükségünk van minden egyes nap a csendidőkre, az Istenre szánt időkre. Szükséges a csend hangja ahhoz, hogy a Krisztusba vetett hitünk és bizalmunk növekedjen, és segítsen bennünket, hogy körülményeink ellenére valóban az Úrnak éljünk. Szükség van ilyen Istennel töltött időkre, amelyek lényege, hogy egyszerűen úgy legyünk Vele, ahogyan bárki olyannal lennénk, akit szeretünk.
Fel kell ismernünk a csend erejét az életünkben, amit a józanabb idők emberei jól ismertek. Dávid azt mondta a Zsoltárok könyvében: „Megmaradok utaimon, nehogy vétkezzem nyelvemmel. Csukva tartom számat, amíg előttem áll az istentelen.” (Zsolt 39,2-3). A szív nem tud megnyugodni, amíg valaki beszél körülöttünk, vagy amíg a mi szánk jár. Csak a csendben tud a lélek Isten hangjába belekapaszkodni. Ilyenkor minden aggodalom elmúlhat, a kérdésekre válasz érkezhet, a szorongató érzések kisimulhatnak, a hála és öröm pedig dicsőítésbe torkollhat.
Mérhetetlen áldás, hogy így Isten jelenlétébe kerülhetünk. Mérhetetlen áldás, hogy Isten magát ajándékozza nekünk a csendben.
Plesa Boglárka
