„Uram, ne feddj meg haragodban, ne ostorozz indulatodban! Kegyelmezz, Uram, mert elcsüggedtem, gyógyíts meg, Uram, mert reszketnek tagjaim! Lelkem is csupa reszketés, és te, Uram, meddig késel? Fordulj hozzám, Uram, mentsd meg életemet, szabadíts meg, mert irgalmas vagy! Mert a halál után nem emlegetnek téged, ki ad hálát neked a sírban? Belefáradtam a sóhajtozásba. Egész éjjel könnyekkel áztatom ágyamat, könnyeimmel öntözöm fekvőhelyemet. Szemem elhomályosodott a bánattól, fénye megtört sok ellenségem miatt. Távozzatok tőlem mind, ti, gonosztevők, mert meghallotta az Úr hangos sírásomat! Meghallgatta könyörgésemet az Úr, imádságomat elfogadta az Úr. Megszégyenül és reszketni fog nagyon minden ellenségem, meghátrál és megszégyenül egy pillanat alatt!” (Zsolt 6,2-11)
„Ha azt gondolnám, hogy elnyel a sötétség, és éjszakává lesz körülöttem a világosság: a sötétség nem lenne elég sötét neked, az éjszaka világos lenne, mint a nappal, a sötétség pedig olyan, mint a világosság.” (Zsolt 139,11-12)
A fent idézett 6. zsoltár egy bajba jutott ember imádsága, a 139. zsoltárból kiválasztott két igevers pedig egy hitben megerősödött ember hitvallása. A két zsoltárban az a közös, hogy mind a kettőnek ugyanaz a szerzője, mégpedig Dávid. Számomra e két zsoltár a bizonyítéka annak, hogy a hívő ember életében sem ragyog mindig a nap, mert bizony jönnek próbák, kísértések, csapások, amelyekre néha nem is lehet emberileg logikus magyarázatot adni. Dávidnak volt módja megtapasztalni mit jelent a mélység és a magasság. Találkozunk a neve alatt olyan zsoltárokkal amikben mélységesen és őszintén kifakad belőle a fájdalom és keserűség. De pontosan ezek a súlyos és nehéz élethelyzetek szülik az olyan bátor megszólalásokat és bizonyságtételeket is, mint a 139. zsoltár fent idézett részlete.
„Ha azt gondolnám, hogy elnyel a sötétség…” Ugye, neked is ismerős ez a mondat, ez az érzés? Biztosan te is álltál már meg úgy az Isten előtt, hogy kész, megtörtél, nincs tovább. Dávid vallomása olyan emberi, hogy sokszor magamra ismerek a zsoltárokat olvasva. Ha kétségek közt van, azt is elmondja, ha félelmei vannak, nem titkolja azokat, ha bűnt követett el, azt is bevallja az Istennek. Mindent oda visz elé, örömét és bánatát egyaránt. Hiszen nincs is senki más, akihez mehetne. Az Úr mellett éli át, hogy ha éjszakává is lenne körülötte a világosság, az sem számítana már semmit, mert tudja, hogy még a sötétségben sincs egyedül. A halál árnyékának völgyében járva is vele van az Úr. Micsoda biztatás lehet ez ma nekünk is! Bármiben is vagyunk, legyen ez a bátorítás és a vigasz számunkra! Hangozzék hitvallásként mindez a mi ajkunkról is, ha hitünk próbára tétetik vagy épp Krisztusért kell szenvednünk.
Dávid így folytatja: „A sötétség nem lenne elég sötét neked, az éjszaka világos lenne, mint a nappal, a sötétség pedig olyan, mint a világosság.” Ahhoz, hogy ezt elmondhassa, át kellett mennie a sötétségen. Sok könnycsepp, jajkiáltás, kétség, magány vezetett idáig. De át ment rajta, nem húzta le magával a csüggedés mocsara, mert az Úr mindvégig ott állt mellette. És Vele a sötétségből is van kiút.
Az, hogy az életed mélységbe került, nem véletlen. Isten most készíti elő a szíved, most ülteti bele a vágyat az örök élet után. A bizonyságtétel, mely sokak számára reménységet adhat majd, most érlelődik benned. Isten munkálkodik! Fordulj hát Hozzá bizalommal! Írd meg a saját zsoltárod, melyben kiöntöd szívedet az Úr elé; menj be a belső szobádba, ahol megtalálhatod azt, amire titkon mindig is vágyott a szíved. Azt a békességet, mely minden értelmet felül haladva, meg fogja őrizni szívedet és gondolataidat a Krisztus Jézusban, Aki nem fényév távolságból szemléli az embert, hanem ígérete szerint most is velünk van – és marad is – egészen a világ végezetéig.
Barta Attila
