Készítettem egy labirintust az elmúlás jeleiből, hiszen az életünk hasonlít ehhez.
Talán sokszor azt hiszed, hogy eltévedsz. Hogy feleslegessé válik minden lépted. Pedig nem. El-elakadunk, de a dolgok értelme csak egyre beljebb visz. Nagy léptekkel indulunk el, és úgy tűnik, nem nagy dolog ez az egész. Aztán jön az első elakadás… De nem baj, lépünk tovább.
Az élet valahogy ismételgetve tanít minket. Járjuk az idő körkörös útját, ahogyan a falevelekben is a tavasz és a nyár erői nehézkednek lefelé, hogy azután évről évre földdé váljanak. Körforgó ismétlés minden. És mégis haladunk előre. Csak nem az egyenes adja meg biztonságérzetünket. Az út nem kiszámítható. De ott él bennünk az a tudás vagy sejtés, hogy ez az egész tart valahová.
Aztán eljön egy pont, amikor azt hisszük, hogy már a célnál vagyunk, de kiderül, hogy éppen távolodunk tőle. Mintha köddé vált volna maga az út. Minden emberi életben eljön az a bizonyos kanyar, amikor mindent újra kell értelmezni. Csak megyek előre, de úgy, mint aki nem tudja, hogy honnan hova tart. Az élet kanyargós ösvényein egyre messzebb és messzebb kerülök az álmaimtól. Lassan rájövök, hogy semmi sem valóságos abból, amit én gondolok. Nem az vagyok, és nem oda tartok, amit magamnak, magamból alkottam, hanem ez az egész út a szívemből indult el.
Ekkor egy hirtelen pillanat befordít a célba, pont akkor, amikor ezt nem is gondolnám. Megtaláltam a középpontot. Gyönyörű dolog élni, és rábukkanni arra, hogy van értelme.
Fekete Ágnes
