Lenne rám pár perced az örökkévalóságból, Uram?
Tudom, régen beszéltünk, az én hibám. Én nem kerestelek, én voltam felületes, nem ápoltam a kapcsolataim. Veled sem. De most jövök, Uram, szégyenkezve, tanácstalanul és összezavartan. Hadd öntsem ki a szívem neked!
Magam körül forgok és elszédültem. Visszanézek erre az évre, az átdolgozott napokra és éjszakákra, az erőfeszítésekre és eredményekre, és úgy érzem, elvesztettem ezt az évet. Semmit sem végeztem el úgy, hogy büszke lehessek rá és örömöm legyen benne. Akárhova nézek, vádol mindaz, amit látok.
Pedig tudod, hogy én megpróbáltam. Megpróbáltam szeretni és vigyázni azokra, akiket nekem adtál. Mégis egyre messzebb sodródtak tőlem, és most úgy érzem, hogy az évvel együtt elveszítettem őket is. Igyekeztem örömet okozni nekik, de csak bosszankodtak miattam; szerettem volna kedves szavakkal körülölelni őket, de a szavaim gyengék voltak a felemelésükhöz. Akármennyire akartam fontossá tenni másokat, magam számára még mindig én voltam a legfontosabb. Ezért kérlek, könyörülj a kapcsolataimon, Uram!
Sok fontos dolgot akartam és elfáradtam. Egyre inkább azt érzem, kevés vagyok. Sok mindent vállaltam és kevés dolgot vittem végig. Kevés az erőm és tudásom, hogy elvégezzem a feladataimat, hogy egyben tartsam a széthulló világom. Szétforgácsolódott az időm, nem tudtam összpontosítani, sem dolgozni, sem pihenni. Üresjáratban járt az agyam, az életem, és így előre félek az ünnep közeledtétől. Vajon tudlak majd örömmel dicsőíteni, várni az eljöveteledet?
Tájékozódás nélkül futottam és eltévedtem. Nem értem ezt a zavarodott világot, nem értem az embereket, igazából magam sem értem. Hol hibáztam? Vajon segítene, ha tudnám, vagy csak még egy dolog miatt vádolhatnám magam? Hogyan tovább?
…
Így állunk, Uram. Idén is olyan keveset hozok és olyan sokat kérek. Üres a kezem, a szívem, a gondolataim – tőlem sokra nem számíthatsz. Legfeljebb panaszra, arra viszont minden mennyiségben. Viszont emlékszem, milyen jó volt Veled tölteni a napokat, és milyen egyszerűnek, biztonságosnak tűnt a világ nemrég még. Jó volt Igét olvasni és engedelmeskedni, szolgálni, feltöltődni, érezni a jelenléted és bátran előre lépni. Ide szeretnék visszatalálni. Kimászni a mindennapok sarából, ismét sziklára állni, kiállni a vihart, só és világosság lenni. Szeretnék egy lenni Veled és így egyben maradni.
Magam körül forogtam, pedig Te vagy a középpont. Szeretnék újra érted élni. Sok fontos dolgot akartam, de elmulasztottam a legfontosabbat: a Veled való kapcsolatot ápolni. Szeretnék megtanulni nemet mondani másoknak, hogy Neked igent mondhassak.
Köszönöm, hogy visszavártál és visszavezettél az atyai házba. Még mindig hihetetlen, hogy ilyen gyengén, zavarodottan is kellek Neked. Hogy Te valamit kezdeni akarsz ezzel ezzel a csődtömeggel, sőt gyermekedként szeretsz. Érthetetlen, amit teszel: ahogy megvárod, míg leesnek nekem azok az igazságok, amiket hetek, hónapok óta türelmesen mondogatsz nekem; ahogy ráérsz a panaszáradatra, sőt örömmel várod, mikor kezdek bele; ahogy ismét asztalt terítesz nekem, ahol jóllakhatok az Igéddel, ahol betöltöd üres életemet, lelkemet. Köszönöm, hogy ismét bőrömön érezhetem a szeretetedet, és hogy újratanulhattam: a kegyelem nem azé, aki akarja, nem azé, aki fut, hanem egyedül a Tied, Könyörülő Atyám.
Várlak életem káoszos szobáiban, Uram, kezdjük együtt a rendrakást!
Laskoti Zoltán
