„Én vagyok a világ világossága” – mondta Jézus egykoron. Kevés olyan kijelentése van az evangéliumok lapjain, amit önmagára és tanítványaira egyaránt használt. Ez épp ilyen. Ugyanis az, aki azt mondta „Én vagyok a világ világossága”, egyszerre azt is megállapította a követőiről, hogy „Ti vagytok a világ világossága”. Hogy mit jelent ez a világosság és fény, senkinek nem kell szájbarágva ecsetelni. A fény természete szerint ad, áramlik, ömlik, a sötétségbe hasít azért, hogy a homályban lévő árnyak megfutamodjanak, az ember pedig biztonságban tudja elvégezni a maga feladatát.
Gyermekkoromban a gyakori áramkimaradások idején hosszú estéket töltöttünk gyertyafény mellett. Így írtuk a leckét, így beszélgettünk egymással, és így láttunk hozzá a bent is végezhető apró házimunkákhoz. Mindig izgatottan lomotoltam elő a gyertyákat a benti spájzból, alig vártam, hogy végre meggyújthassam a gyufával, és aztán csak nézzem, ahogy érdekes árnyakat fest a falakra. Végtelenül hiperempatikus voltam ez idő tájt. Minden tárggyal kapcsolatosan úgy éreztem, hogy neki is saját lelke van, saját érzésekkel rendelkezik, és amikor nem figyelek oda, akkor ezeket ilyen vagy olyan formában ki is fejezi. Úgy gondoltam, hogy a tárgyak beszélgetnek egymással, ha nincs ott az ember, és megosztják egymással az aznapi tapasztalásaikat. Nem néztem másképp a gyertyára sem. Mindig szomorúan konstatáltam, amikor a szál fényforrás hamarosan a végéhez közeledett, miközben sercenések közepette vajúdott, hogy az utolsó pillanatban is bevégezze küldetését.
Így visszagondolva a gyermeki élményre, sejtelmem sem volt akkor róla, hogy a hétköznapi tapasztalásokba valamiképp bele van kódolva az evangélium. Gyanítom, hogy így van ez mind a mai napig, és talán a keresztyén ember feladata ezek felgöngyölítése. Szóval ott volt a gyertya, ami minden egyes pillanatban közelebb jutott a halálához, miközben én, mit sem sejtve erről a nagy drámáról, fényében nyúlfejet meg farkast mutogattam az ujjaimmal a falra. „Én vagyok a világ világossága” – mondta életünk fénye és alapja. Eljött, hogy a sötétségben visszahúzódjanak az árnyak, és az ember örömét lelje az életben. Akár ezt is ki merem mondani: hogy gyermek módjára, önfeledten játsszon. Csakhogy közben elégett, hogy fényt adjon. Odaadta mindenét, hogy nekünk mindenünk meglegyen. A karácsonyi gyertyák égésében már ott van a végkifejlet és a keresztyén ember kötelessége is: „ti vagytok a világ világossága”.
Homoki Gyula
