Egy olyan hosszadalmas és aprólékos munka után, mint a karácsonyfa-díszítés, jól esik ránézni a végeredményre. Ilyenkor gyönyörködöm a díszek csillogásában és a fényekben, amik üldözik egymást az ágak között, beszívom a fenyőillatot, és így lassan megérkezik az ünnep is az otthonomba. Azonban mindezek után hátra van még a befejezés: a csúcsdísz felhelyezése.
Egyik szerettem mondta, hogy csúcsdísz nélkül nem karácsonyfa a karácsonyfa. Azt hiszem, értem, mire gondol. Amikor felkerül a fára az utolsó díszítőelem, akkor tudom kimondani: kész van a fa, és kész vagyok én is – jöhet az ünnep.
Ma három igazságra emlékeztessen a csúcsdísz, kedves olvasóm.
Az első: aki folyamatosan készül, de sosem készül el, mindig készületlen marad. Kell, hogy legyen egy pillanat a karácsony előtti darálóban, amikor ki tudod mondani: nem kell több égősor, felesleges még egy tálca sütemény, nem veszek több ajándékot, mert készen vagyok. És természetesen igaz ez lelki értelemben is. A Kísértő örül, ha állandóan készülsz, hajtod és elfoglalod magad, de sosem készülsz el. Ezért ma tűzd ki célul: készen leszek karácsonyra. Lehet ehhez le kell mondani az eredeti tervekről és az elvárásokról, de megéri megtenni mindezt, ha cserébe nyugalmat és békességet nyersz.
A második: ahogy a csúcsdísz egy kulcsfontosságú része a fának, úgy az ünnepnek is van egy koronája, ami nélkül nem ünnep az ünnep. Ez pedig a találkozás az Ünnepelttel, a Jézussal való kapcsolat teljességének megélése. Ez az, ami betölt, nem a családi kajálások. Ez az, ami fényt ad, nem a villanyórát pörgető égősorok. Ez az, ami felemel, nem egy szentesti prédikáció.
Végül, de nem utolsósorban: bár Jézus nem volt stílustanácsadó és karácsonyfa-szakértő, Ő is beszélt a csúcsdíszről. Azt mondta: „Légy hű mindhalálig és neked adom az élet koronáját” (Jel 2,10b). Én ezt a pillanatot úgy tudom elképzelni, hogy majd, amikor belépek az üdvösségbe, ugyanúgy végignéz rajtam az Úr, mint ahogy én is végignézek a fenyőfámon. Mindketten látjuk, milyen tökéletlen az, amire nézünk, mégis úgy döntünk, szeretjük és feldíszítjük, ezzel pedig feljebb emeljük önmagánál. Aztán rám mosolyog, a fejemre teszi a koronát és végre hallhatom azt, amit egész földi életemben hallani vágytam: „Most vagy igazán készen, gyermekem. Gyere ülj a jobbomra!”
Már most örülök, hogy így vár haza engem a Mester.
Laskoti Zoltán
