Napok óta azon tűnődöm, vajon mi van azokkal, akiknek nincs karácsonya. Bölcsekkel, mágusokkal, akik ugyanazt a csillagot látták az égen, mint társaik, mégsem indultak több ezer kilométeres útra. Nekik nem volt elég a mennybolt sötétjén feltűnő világosság. Pásztorokkal, akik másutt legeltették a nyájukat, messze a betlehemi mezőktől. Nekik nem jelentek meg angyalok, esélyük sem volt hallani arról, miként talál egymásra Isten dicsősége és az ember békessége a menny és föld metszésének ünnepén. A fogadóssal, aki a panziója kényelmében számolgatta zsíros bevételét, miközben a falu határában valahol felsírt a gyermek, és elhozta számára is az örök élet gazdagságát. Írástudókkal, akik papírtekercsekkel a kezükben idézgették a régi próféciákat, miközben nem nyílt meg a szemük a beteljesedésre. Heródesekkel, akik hatalomtól megrészegülve, félelemből támadtak, gyilkoltak és öltek, miközben sikolyok és sírás biztosította őket pozíciójuk rendíthetetlenségéről. A paloták vastag falain keresztül nem hallatszott be az isteni gügyögés, a magasra emelt trónról pedig nem láthatott be a jászolba.
Miközben írom e sorokat, az íróasztalomon lévő régi, kopott keleti ikonról néz rám a Szűz és a gyermek. Arcuk egymásnak simul, egyik kezük egybefonódik, másikkal egymás arcát simítják. Valahogy a pillanatban feloldódik a tűnődés és a kérdés, mert a hit csodálata megválaszolja azt. A karácsony titok, az ember és Isten találkozásának szemlélhető valósága, amit a tényeken és bizonyításon hízott emberi elme képtelen saját kapacitásából analizálni, felfogni és megérteni. Feltűnik immár, hogy a karácsonyi szereplők ajándékba kapták a hitet: azért mozdultak, azért jöttek, azért vittek ajándékot, azért borultak le, mert részesültek valami emberit meghaladó látásban. A Szűz és a gyermek: a látvány megkapó és zavarba ejtő. Az Ige, Isten végső és megmásíthatatlan Szava, aki egyetlen szót sem képtelen kiejteni. A Szűz, aki méhében Istent hordozza, és aki világra hozza e világ teremtőjét. Mindezt képtelenség megérteni. Befogadásra van szükség. Engedni az invitálásnak, bemenni az istállóba és nézni a jelenetet, miként forr össze az ég a földdel, miként válik megváltásommá ez a meghittség.
Hagyom, hogy ez a csoda felülírja mindazt, amit gondolok magamról és a világról. Hagyom, hogy elnémítsa a kételyt és a dúló világ zajait. Már-már bizonyos vagyok afelől, hogy nincs is más valóság, csak ez az isteni szeretet, ami eljött, hogy megmentse a roskadó világot a pusztulástól. Azokat is, akik nem kelnek útra. Azokat is, akik nem hallják az angyali szózatot. Azokat is, akik túlzottan biztosak magukban, vagy tíz körömmel ragaszkodnak a halott betűkhöz. Ez a csoda túl nagy és túl ragyogó ahhoz, hogy csak a bűzölgő istálló néhány négyzetméterébe összezsúfolódott maroknyi ember számára jelentsen reményt. Túlárad és tündöklik a sötét éjszakában, messze bevilágít a Betlehemtől távol eső helyekre is, összezúzza a trónok dölyfösségét, és édes dallammal vegyíti a sikolyokat. Eljut egészen a legbenső lényemig, a legsötétebb zugokig, ahol még sose jártam, sőt nem is tudtam a létezésükről. Ott is megszületik a csecsemő, diadalmas mosollyal szentesíti Isten jelenlétét és megváltását fölöttem.
Nem tudom mi van azokkal, akiknek nincs karácsonya. De tudom, hogy sorsuk fölött döntött az ég. Életet, gyógyulást, szeretetet, bővölködést hozott mindannyiuknak.
A Szűz és a gyermek továbbra is figyel, tekintetükben ott van a karácsony híre. Szembenézek velük. Szembenézhetsz velük. Ma is megnyílhat az ég és részesévé válhatunk a menny békéjének, életünk beteljesedésének – Őbenne.
Homoki Gyula
