„Sok pestis és sok háború volt a világon. De pestis és háború mindig készületlenül éri az embert” – mondja Camus elbeszélője A pestisben. Egy héttel ezelőtt háború hírére ébredt a világunk, és egyszer csak egy rémálomban találtuk magunkat, amelynek korántsem látszik a vége. Az óra mutatója jár ugyan, a naptári év napjai követik egymást, az idő azonban megállt – nem mozdul. Mi pedig itt vagyunk, megrendülten, készületlenségünk teljes tudatában. Hetven évnyi béke után újra fegyverek dördülnek, ember ember ellen támad, testvér kaszabol testvért. Bombák robbannak, épületek égnek, szirénák hangzanak fel, katonák és civilek halnak meg, menekültek kelnek át a határokon százezrével – ezekben a percekben is. Készületlenül ért bennünket mindez, mert azt gondoltuk, civilizált világunk, a szolidaritás és a tolerancia megannyi megnyilvánulása gátat szabhat a hatalmi érdekeknek. De illúzióink becsaptak bennünket, és most is nehéz elhinni, hogy ez az egész éppen most, éppen itt, éppen velünk történik. Értelmünk tiltakozik a rémálom képei ellen, távol akarjuk tartani magunktól a harci zörejt, a zokogást, a semmibe vagy a bizonytalanba tartó arcokon lecsorduló könnyeket. Száműzni szeretnénk a valóságból mindazt, amit élőben vagy a képernyőkön látunk és tapasztalunk – tűnjenek csak messze tőlünk, és hadd térjünk vissza a normál kerékvágásba, ahol a megszokott és a rémálom szemszögéből nézve jelentéktelennek tűnő problémák tölthetik ki gondolatainkat. Tudom, nem csak én érzem úgy, hogy ezekben a napokban minden abszurdnak és nevetségesnek tűnik. A felkelés, a kávé lefőzése, séta a napfényben, bolti bevásárlás – régi életünk apró darabjai valószerűtlenül groteszk módon keresik helyüket ebben a mostani helyzetben.
A legrosszabb az egészben pedig a tehetetlenség érzése. Újra és újra pofon csap a felismerés, hogy nem tudok tenni semmit, amivel véget vethetnék az egésznek. Elmehetek önkénteskedni, adakozhatok a különféle szervezeteknek, beszélgethetek és nyugtatgathatom azokat, akik eljöttek otthonról vagy éppen otthon maradtak, frissíthetem két percenként a hírportált valami pozitív fejleményre várva – a háború folytatódik, a veszély nem múlik el, emberek továbbra is életüket vesztik.
Így nehéz belekezdeni a böjtbe. Nehéz kimenni a pusztába, befelé és felfelé figyelni, hiszen a zűrzavar hangjai újra és újra beszüremkednek a zárt ajtókon keresztül. Kifáradok, és ebben a teljes kiszolgáltatottságban talál meg az ige, éppen egy harci helyzetet leíró történeten keresztül. „Mert az Úr kezében van a háború…” – mondja Dávid Góliáttal szemben állva (1Sám 17,47). Azzal a Góliáttal szemben, aki hatalmasabb mindenkinél a színen, aki a legmodernebb felszereléssel van ellátva, aki egymagában megtestesíti az emberi hatalmasságot és a háború hangját. Az a Dávid ejti ki ezeket a szavakat, aki alig serdült ifjúvá, parittyával a kezében szinte nevetséges látványt nyújt a délceg ellenséggel szemben.
A háború nem az én kezemben van. Abban semmi sincs, csak a tehetetlenség frusztráló érzése. Ám vigasztal a tudat, hogy a háború még csak nem is a békedelegációk, a Kreml vagy a Rada vezetőinek a kezében van – hanem Istenében. Gyermeki naivitásom teljességével megyek oda a Mindenhatóhoz és teszem le összes félelmem elé. Rá vagyok utalva, rá vagyunk utalva a Gondviselésre. Igen, ez kiszolgáltatottság, kőkemény kockázat, de a hívő ember nem tud másba kapaszkodni. E világon minden meginoghat, de Isten változhatatlan és örök. Az Ő kezében van a háború.
Homoki Gyula
