Próbálom felidézni és visszahívni az emléket arról a napról. Az évek porát lefújni róla, mint ahogy egy régi képet szabadítunk ki az idő rárakódott rétege alól. Emlékszem, nagy izgalommal vártuk Galilea egy kis szegletében, hogy végre ránk köszöntsön az engesztelés napja, a jóm kippúr, ahogyan mind a mai napig nevezik Izráel fiai. Leálltunk a munkával. Elcsendesítettük az egyébként állandóan szóló zenét az udvarban. Böjtöltünk, egész nap nem vettünk magunkhoz sem ételt, sem italt. Valahogy tudatosan vagy tudat alatt átadtuk magunkat annak a lüktetésnek, ami átjárta az országot azon a meleg októberi napon. Merthogy tényleg minden megállt és szinte megízlelte az örökkévalóság örömét. Délután a kihalt autópályán gyalog vonultunk át a közeli város zsinagógájába, hogy – ha csak rövid időre is – részt vegyünk a huszonnégy órás tóraolvasáson és imádkozáson. Elképedtem a máskor sűrűn koptatott aszfalton bandukolva, hogy egyetlen napra tényleg elnémulhat egy egész ország, hogy vallásos és nem vallásos zsidók egyaránt felfüggesztik a napok szokványos folyását, és komolyan veszik az évezredekkel ezelőtt adott utasítást:
„Örök rendelkezés legyen ez nektek: a hetedik hónap tizedik napján tartsatok böjtöt, és ne végezzetek semmiféle munkát, sem az, aki közületek való, sem a közöttetek tartózkodó jövevény. Mert ezen a napon végeznek engesztelést értetek, hogy megtisztítsanak benneteket, és megtisztultok minden vétketektől az Úr színe előtt” (3Mózes 16,29-30).
Valóban örök rendelkezéssé lett.
A békesség tökéletes megtestesüléseként vonult be ez a nap az életembe. Valami furcsa és megmagyarázhatatlan módon közel került egymáshoz a látható és a láthatatlan világ. Egy nap, amikor a tanítások szerint minden bűnünkért, vétkünkért, törvényszegéseinkért elégtételt lehet kapni. Ízlelgetni kell az „engesztelés” szavát. Talán éppen azért, mert sértődéseink és az egymásnak okozott sebeink olyan gyakran és olyan mélyen szántják fel az emberi szívet – akár sajátunkat, akár általunk másokét – hogy egyszerre azt gondoljuk, ez a világ folyása és a dolgok normális menete. A jóm kippúr azonban új perspektívát kínál Isten népe számára: figyelmezteti az embert a sérülések valós veszélyeire, és felajánlja a gyógyulás mennyei receptjeit.
Csakhogy az engesztelés és elengedés folyamata, a kegyelem nem automatikus. Áldozatot követel: annak idején bikát, nagypénteken Jézust. Elfogadni a váltságot, az elengedés és megbékélés ajándékát szintén nem megy csettintésre. A munka felfüggesztése és a böjt nem külső körítésként jelenik meg ebben a napban, hanem a komolyság hangnemére szólítja fel az embert. Számvetésre indít, nem azért, hogy múltbeli sérelmeinket újra és újra elővegyük és rágódjunk rajtuk, hanem azért, hogy súlyt kapjanak hibáink, hogy emberi mulasztásaink vagy mások ellenünk elkövetett vétkei a maguk valójában és fájdalmában állhassanak előttünk. A csendben, a befelé figyelésben pedig a menny hangjai felélénkülnek az arra figyelő ember számára. A megtisztulás ígérete és a békesség Isten és ember, ember és ember között így válik igazán hathatóssá a világon.
Üres autópályák, elnémult rádiók, munkaszünet. Van ebben a látképben valami földtől elrugaszkodott szín. Az örök békességre, a könnycseppek letörlésére, a fegyverek elnémulására, a halál végső legyőzésére készít fel. A böjt nem romantikus túlvilágiság, hanem annak a bizalomnak a befogadása, hogy a vétkeinkért adott áldozatot engeszteléssel fizette meg az Isten. Örök rendelkezés ez.
Homoki Gyula
