Tudom, hogy senki nem ezt akarja olvasni most, de nem tudok mást írni, mint hogy el vagyok keseredve. Tehetetlennek érzem magam, és nem látom a kiutat ebből a háborúból. Egyszerűen nem tudom elképzelni azt a forgatókönyvet, amelyben minden jóra fordul. Főleg nem hamarosan. (Igaz, pár hete pedig még azt a helyzetet tartottam teljesen elképzelhetetlennek, amelyben ma mindnyájan vagyunk.)
De még ahhoz sem érzek erőt magamban – magunkban –, hogy méltósággal elviseljem, bármi is jön. Nyilvánvaló, hogy szükség van Istenre, ha egy csodája folytán mégis meg akar minket szabadítani a háború veszedelmeitől, de akkor még inkább szükségem van rá, ha a szenvedésünkön keresztül akarja elérni a célját.
A vigasz ebben a nagyböjti időszakban talán az lehet, hogy Isten előtt azok az imáink a legkedvesebbek, amelyekben elismerjük tehetetlenségünket éserőtlenségünket. Amelyekben kimondjuk, hogy egyedül nem tudjuk megoldani a problémáinkat.
A böjt mindig is az alázat kifejezésének, a gyengeség és a méltatlanság elismerésének az eszköze volt, különösen az olyan nehéz és veszélyes időkben, mint amilyenről Ezsdrás könyvében olvasunk, aki száműzetésben élő júdeaiakat vezetett haza Babilonból a hazájukba, Jeruzsálembe. A hosszú úton jó esély volt rá, hogy támadások érik őket, ők pedig gyerekekkel és nőkkel voltak, nem beszélve az értékeikről, amiket magukkal vittek. Ezsdrás kérhetett volna katonai kíséretet, hogy azáltal biztonságban tudják magukat (ezzel egyébként valószínűleg semmi gond nem is lett volna), de ehelyett ő teljesen Isten kezébe helyezte az előttük álló veszedelmeket, és böjtöt hirdetett. Valahogy úgy, ahogyan most sokan közülünk is a békéért böjtölnek és imádkoznak.
Bevallom, amikor először láttam felhívást a beregardói lelkésztől, hogy idén böjtöljünk a békéért, egy pillanatra megörültem, hogy igen, legalább én is tehetek valamit a háború megszűnéséért. Pedig ez nemcsak hogy illúzió, de teljesen téves, sőt talán még bűnös hozzáállás is a böjthöz. Akármit is tagadok meg magamtól, akármilyen hosszú ideig, nem érhetem el, nem érdemelhetem ki a békét. De akkor mégis mi értelme van a böjtömnek?
„Az étel pedig nem változtat Istenhez való viszonyunkon; ha nem eszünk, nem lesz belőle hátrányunk, és ha eszünk, abból sem lesz előnyünk.” (1Kor 8,8). A testi böjtölésnek önmagában valójában nincs jelentősége. Bármilyen nehéz is tartózkodni a hústól, az édességtől vagy minden szilárd ételtől, ezzel nem fogjuk kiérdemelni a békét vagy bármi mást. Csak könyörgéssel párosulva ér bármit is az önmegtagadásunk. Isten nem a hústól való tartózkodásunkra reagál, hanem a tehetetlenségünk elismerésére, a megalázkodásunkra.
„De jönnek olyan napok, amikor elvétetik tőlük a vőlegény, és akkor böjtölni fognak.” (Máté 9,15)
Amikor Jézus a tanítványokkal van, akkor az öröm ideje van, nem pedig a böjté. Ünnepelhetnek, ehetnek és ihatnak. De amikor egyedül maradnak, amikor veszély van, amikor semmi másra nem vágynak, csak az Úr szabadítására, akkor nem a bőség és élvezetek ideje van, hanem a visszafogottságé, az Istenre koncentrálásé, a könyörgésé: a böjté. Én ezzel a lelkülettel állok ez előtt a 40 nap előtt. Kétségbeesetten, tehetetlenül, átérezve, hogy most valóban nem az ünnep ideje van, és egyedül csak Isten szabadításában bízhatok.
Molnár-Kovács Dorottya
