„Nehémiásnak, Hakaljá fiának a története. A huszadik évben, kiszlév hónapban történt, amikor Súsán várában voltam, hogy megérkezett hozzám egyik rokonom, Hanání és vele együtt néhány Júdából való férfi. Kérdezősködtem tőlük a megmenekült júdaiakról, akik a fogság után megmaradtak, meg Jeruzsálemről. Elmondták nekem, hogy azok, akik a fogság után megmaradtak, nagy bajban és gyalázatban élnek abban a tartományban, Jeruzsálem várfala pedig csupa rés, és kapui tűzben égtek el. Amikor meghallottam ezeket, napokon át ültem, sírtam és gyászoltam, böjtöltem és imádkoztam a menny Istene előtt, és ezt mondtam: Ó, Uram, menny Istene, te nagy és félelmetes Isten! Te hűségesen megtartod a szövetséget azokkal, akik szeretnek téged, és megtartják parancsolataidat. Fordulj hozzám figyelmesen, tekints reám, és hallgasd meg szolgád imádságát, aki most éjjel-nappal imádkozik előtted a te szolgáidért, Izráel fiaiért. Vallást teszek Izráel fiainak a vétkeiről, amelyeket elkövettünk ellened. Vétkeztem én is és atyám háza népe is!” (Neh 1,1–7)
Vannak a Bibliában, olyan megbújó fejezetek, amiket ritkán olvasunk, de amikor rábukkanunk, erős párhuzamot vonhatunk a jelenünk és az akkori történések között. A fentebb idézett igerész egészen pontosan lefesti Nehémiás lelkiállapotát, amivel egyébként most sokunk érzelmei és rezzenései azonosak. Azt írja, hogy egy furcsa bénultság lett úrrá rajta, és nem tudott mást csinálni, mint ülni napokon keresztül magába roskadva. Ugyanilyen gyomorgörccsel, szinte megbénultan ülünk mi is most a háború, a menekülés, az aggódás, a segítségnyújtás közepette. Tétlenek vagyunk, mert úgy érezzük, semmi érdemlegeset nem tehetünk. De valóban így van ez?
Sokszor megtörténik, hogy mikor Isten megszólít egy embert, az épp valami miatt összetörik és magába roskad. Nehémiás ott ült napokig, és nem tudott mit csinálni, egészen tehetetlenné vált a szörnyű hírtől. Mozgott benne valami a Lélek indításából, késztette valami a cselekedetre, de még maga sem tudta pontosan mi lesz az. Aztán elkezdett sírni (jellemző, hogy amikor a nagy feszültség oldódni kezd, sírásban törünk ki). Isten azonban tovább dolgozott benne, és itt már komolyabb dolgok következtek. Másoknak a nyomorúsága odavitte őt Isten elé, és rájött arra, hogy sírással nem mennek sokra, valamit tenni kell, és akkor elkezd böjtölni és imádkozni.
Különös az is ebben, hogy Isten nem vállalkozó kedvet ad az ő kiválasztottjainak a rájuk várandó feladat elvégzéséhez. Előbb az imádság Lelkét küldi el, hogy munkálkodjon, és közbenjárjon értük. Minden bibliai szereplő, akiket Isten nagy dolgokra hívott el, először böjttel és imádkozással álltak neki a rájuk bízott küldetésnek.
Ma sokan vagyunk, akiket nyomaszt a kialakult helyzet, és a kezdeti bénultság után mára megjelent a szívünkben a tenni akarás is. Ez a szándék pedig nem véletlen módon született meg bennünk: kötelességünk van vele, és nem mondhatunk le róla. A legfontosabb és legtöbb, amit tehetünk, ha Isten elé visszük ezt az egész helyzetet. Ő az egyetlen, aki képes egy szétzilált országot újjáépíteni, egy meghurcolt nemzetet felkarolni, a menekülteknek otthont adni. Jeruzsálem újjáépítéséhez elég volt, hogy egy ember szívében kezdjen el munkálkodni az imádság Lelke. Most, hogy az egész világ figyelme és együttérzése Ukrajnára irányul, rengeteg embert ösztönöz ugyanaz a Lélek a segítségadásra. Isten munkája elkezdődött bennünk, vigyük ebben a böjti időszakban elé országunk sorsát, hogy fellélegezzen a háború romjaiból. Tudván, hogy a mi Urunk minden imát meghallgat. Tudván, hogy előtte semmi sem lehetetlen.
Böszörményi-Bálint Eszter
