Rendkívüli időkben alapelvárás a gyors reakció. Amikor nagy vész szabadul egy országra, ott bizony tenni kell valamit. Az idő szorít, a percek fogynak, és ilyenkor minden egyes pillanat számít. A tétovázás újabb életeket követelhet, a bekövetkezett katasztrófa – legyen az bármilyen is – pedig sorra szedi az áldozatait. Krízishelyzetekben a tétlenség veszélyes, és a szó szoros értelmében véve pusztító hatású is.
Jóel próféta idejében Izráel népe egy addig aligha tapasztalt természeti katasztrófával nézett szembe. Egy szinte a semmiből feltűnő sáskaraj teljesen felemésztette az ország földjein lévő gabonát, amelynek következményeként az éhezés valóságos lehetőséggé vált a nép számára. A próféta érzékletesen festi le a pusztítást: a népes sáskahad nem kímélte a szőlőt, a búzát, gyászba döntötte a termőföldet, elapadt a must és odalett az olaj. „Szomorkodnak a parasztok, jajgatnak a szőlőművesek… a mosoly is lehervadt az emberek arcáról.” (Jóel 1,12).
Egy ilyen ökológiai katasztrófa kellős közepén ésszerűnek tűnne azonnal cselekedni. Modern felfogásunk szerint azonnal írtanánk a kártevőket, rögtön elkezdenénk bevetni újra a földeket, hogy minél hamarabb biztosíthassuk az ellátást az emberek számára, stratégiai tervet készítenénk a megmaradt élelem beosztására – ezeregy módon próbálnánk elejét venni a krízis fokozódásának.
Sokkolónak tartom, hogy Isten első tanácsa a próféta száján keresztül mégis valami radikálisan más szempontot kínál a nép számára. A papokat – s rajtuk keresztül az egész népet – erre szólítja fel:
„Öltsetek gyászruhát, és sírjatok, ti papok! Jajgassatok, kik az oltárnál szolgáltok! Gyászruhában töltsétek az éjszakát, Istenem szolgái… Tartsatok szent böjtöt, hívjátok istentiszteletre a népet! Gyűjtsétek össze a véneket, az ország minden lakóját Isteneteknek, az Úrnak a házába, és kiáltsatok az Úrhoz!” (Jóel 1,13-14)
Úgy tűnhet, mintha a próféta szándékosan szabotálni akarná a tényleges munkát, mintha azt akarná, hogy senki ne lépjen a tettek mezejére, hanem holmi ájtatos cselekedettekkel tékozolják el az emberek az értékes perceket. A böjt, a gyászruha, a kiabálás és a sírás nem oldja meg a humanitárius katasztrófát, és nem teremt a semmiből eleséget az éhező szájaknak.
Minden imádságban eltöltött perc, minden böjti lemondás vagy odaszánás elpocsékolt időnek és tettnek tűnhet, ha az ember magát és ezt az egész világot pusztán önmagában szemléli, vagy csak a természeti és emberi törvényszerűségek szerint látja mozogni a valóságot. Ha csak mi vagyunk és a sáskaraj, ha csak mi vagyunk és a katasztrófa, ha csak mi vagyunk és a háború – akkor tényleg nincs értelme imádkozni, böjtölni, gyászruhát felvenni. Ha viszont ott van Isten az égben, aki a keresztyének hite szerint megszabja az esőnek és a szárazságnak az idejét, aki ismeri a háborúnak és a békének az idejét, aki elvesz és odaad, úgy nincs más lehetősége az embernek, mint számolni ezzel a felsőbb hatalommal.
Hetek óta krízisben élünk. Nem sáskahad emészti a világot, hanem az emberi gőg hangjának engedő indulatok pusztítanak ártatlanokat. A böjt, az imádság, a gyászruha önmagában semmit nem old meg. Nem varázskellékek, amelyeknek segítségével gyorsított eljárásban tárgyalják sóhajainkat és vágyainkat a mennyben. A keresztyén ember tudja jól, hogy nem állhat követelésekkel és ultimátumokkal Istene elé. Alázattal közelít, szomorúságát az elé a Krisztus elé tárja, aki maga is megízlelte a szenvedés mélységeit. Gyászruhája, sírása, imádsága és böjtje szerény áldozat Isten előtt, ami semmit nem garantál ugyan, de amivel alázatos reménységének ad hangot.
Krízisben cselekedni kell – mégpedig azonnal. Nem utasítjuk el a cselekvés megannyi megnyilvánulását, nem kicsinyeljük le azok fontosságát. De tudnunk kell, a krízisben a mennyek országának kapuit a böjt, az imádság, a belső ember csöndes kopogtatása nyitja meg. Ez nem tétlenség. Ez aktív jelenlét a világban – a világért; a háborúban – a békéért.
Homoki Gyula
