A háború első napjai sokunkat igencsak intenzív állapotba kergettek. Mindannyiunk egy eddig még nem tapasztalt valóságban találtuk magunkat. Bármilyen hosszabb vagy rövidebb beszélgetés az éppen aktuális, percre pontos hírtöredékek összerakásáról szólt. Latolgattuk, vajon mi jöhet most. Okoskodtunk, milyen okok, milyen célok húzódnak meg a borzalom mögött. A jövő – pillanatnyi vagy hosszabb távú – titkainak fürkészéséből álltak a beszélgetések nagy részei. Napokon belül eljutottam oda, hogy totálisan elveszettnek éreztem magam az információk özönében, miközben a válság praktikus kezelésének megannyi részletkérdései is megválaszolásra, megoldásra vártak. Így történt, hogy egyszer csak az egyik kedves barátommal találtam magam szembe. A fejem, a szívem, a lelkem, a testem minden porcikája tele volt a bizonytalanság dilemmáival. Ő látta rajtam, hogy a feszültség megannyi formája és alakja utat ver magának az arcomon, hogy ott mélyen szántson, és így láthatóvá tegye az egyértelműt. Tudja jól, hogy mennyire analizáló típus vagyok, aki szereti látni az összefüggéseket, azt hogyan kapcsolódik A B-hez, és mi köze C-nek az előző kettőhöz. Nehezen viselem, hogyha valami átláthatatlan, nem logikus és keszekusza. Pont az elevenembe hasított hát ez az egész háborús mizéria. Fölém tornyosult és nyerészkedve, hahotázva lebegtette fölöttem az értelmetlenség diadalának zászlaját. A barátom rám nézett, és csak ennyit mondott: „Tudom, hogy most rossz…”. Négy kicsi szó – akár olcsó vigasz is lehetne, nekem mégis felbecsülhetetlen értékké váltak akkor és ott.
Mindazok, akik hozzám hasonló módon szeretik átlátni a rendszereket, újra és újra fennakadnak az élet rendszertelenségének botrányán. Vannak ugyanis helyzetek, amikben kár keresni az értelmet. Az ok-okozati összefüggések nem tiszták, az ember pedig áll széttárt kezekkel, mint azokon a standardizált internetes képeken a grimaszoló alakok – talán még a nagy kérdőjelet is elképzeljük a fejünk fölötti gondolatbuborékban. A könny hull a szemünkből, a tisztánlátásunk pedig más tájakon vándorol. A szívünk összetört, a józan ész ragasztéka pedig nem elég erős, hogy összeillessze és egyben tartsa a részeket…
A legkülönösebb az ilyen helyzetekben, hogy miközben mi magunk is kutatunk a válaszok után, felháborodunk, ha valaki más tolja arcunkba a saját meggyőződését. Pofátlanságnak gondoljuk, ha ilyenkor bárki is úgy véli, neki márpedig joga van lerántani a leplet a nyomorúságunk talányáról, és feltárni a megoldás felé vezető út rejtélyét. Köszönöm, akár tovább is állhatsz!
Isten viszont nem vonható ki a folyamatból – ezt jól tudjuk. De saját tapasztalataim szerint Ő sem információkkal, tanácsokkal, életigenlő igékkel vagy „Ezt a 10 dolgot tedd meg, hogy értelmet találj az életben” programmal közelít felém. Jelenléte szavak nélküli, fegyelmezett, nem tolakodó. Ott van, mert máshol nem lehet. Hallgat, de csak azért, hogy az idejében kimondott szavaknak súlya legyen. Nem fecseg, és nem akar az „EXIT” felé terelni. „Tudom, hogy most rossz…” – és ez így többet is jelent, mintha szabatosan szerkesztett kiselőadással állna elém.
Csak most kezdem érteni, hogy mit is jelent az ige mindezek fényében: „A kegyelem idején meghallgattalak, és az üdvösség napján megsegítettelek” (2Kor 6,2). A legtöbb, amit tehet, hogy meghallgat úgy, mint senki más. Értőn, érzőn, mélyen, őszintén. Minden itt ér össze, ebben a szótlan, intim, közeli pillanatban: a kegyelem, az üdvösség, a segítség. A valóság bonyolult szerkezetét ez a csöndes hallgatás uralja. „Tudom, hogy most rossz…” Tehetünk-e mi többet egymásért?
Homoki Gyula
