„Hiszen én annyi mindent próbáltam tenni a javulásért” – szoktam mondogatni magamban. Aztán rájövök, hogy még jobban összekutyultam mindent. Mostanában leginkább ezt élem meg anyaként, háztartást vezető nőként. Elfelejtek megpihenni, megállni, örülni, értékelni a pillanatot. Mindezek helyét most átvette a kapkodás, a morgolódás, a panaszkodás, az idegeskedés, a türelmetlenség a gyerekeimmel és másokkal szemben. „Nincs időm semmire” – mondogatom egyre gyakrabban. Barátok, munkatársak, család, idegen emberek sorra ezt hallották tőlem az elmúlt időszakban. S hogy miért nincs időm? Mert nem jól osztom be a napom, mindent is szeretnék elvégezni, ami persze nem sikerül, és ez feszültté tesz.
Sokkal nyugodtabb lenne az életem, ha a hétköznapi teendőimet vagy a váratlanul közbejött elintéznivalóimat Isten elé vinném, és úgy indulnék neki egy átlagos napnak is, hogy azt az Ő kezébe helyezném. Mert, mikor egy nagy akadály hárul elém, amivel egyedül nem vagyok képes megbirkózni, akkor annyira tudom kérni Isten segítségét, a hétköznapjaimban pedig van, hogy teljesen megfeledkezem Róla. Gondolatban, mindig eltolom az időt, hogy még ezt és ezt elvégzem, majd pedig aztán szép nyugodtan leülök és minőségi időt töltök Vele, de sokszor elmarad az a majd aztán, és így telik el egyik napom a másik után.
Kedves Olvasóm! Most arra kérlek, hogy velem együtt Te se feledkezz meg Arról, Aki a szívedbe békességet, a gondolataidban pedig rendet tud tenni. Tegyük Őt minden napunkban a legelső helyre! Kezdjük Vele a reggelünket, aztán pedig lássunk neki a tennivalóinknak, és próbáljuk kihozni a napunkból a lehető legtöbbet. Nem túlhajszolva, hanem erőnkhöz mérten, nem akarva egy napban mindent megoldani, sokkal inkább Isten igéjébe kapaszkodva: „Ne aggódjatok tehát a holnapért, mert a holnap majd aggódik magáért: elég minden napnak a maga baja.” (Mt 6,34)
Biró Alexandra
