Sokan tapasztaltuk már, hogy az emberi teherbíró képességnek is van egy határa. Ez a határ nagyon vékony, az idegszálaink ilyenkor pedig olyanok, mintha pengeélen táncolnának, és a legkisebb külső ingerre is oroszlánkiáltással válaszolunk. Bárcsak ezekben az esetekben pillanatnyi érzelmi ingadozásról lenne szó! De mikor a teherbíró képességünk határán vagyunk, azok a külső körülmények, amik idesodortak, sokszor nem pillanatnyi változások csupán, hanem tartós, új élethelyzetek, amelyek átírják a mindennapjainkat, és az életünkben új fejezetet nyitnak.
Amíg megtanulunk élni az újonnan leosztott kártyalapokkal, az bizony egy nyüglődő, hosszú folyamat. Nincs meg a biztonság a napjainkban, helyette feszültséggel és bizonytalansággal van tele. Feszültségben élni igazából annyit jelent, hogy egyedül próbálunk megküzdeni a nehézségekkel. Persze később elfogadva az életünk új és nem várt szakaszait, olyan észszerűnek tűnik azt mondani, hogy csak át kell adnunk a ránk nehezedő terheket Istennek. De ezt meg kell élni, idáig el kell jutni!
A Bibliában a legnagyobb próféták –Jób, Mózes, Jeremiás, Péter apostol – mindegyikénél olvashatjuk, hogy komoly hitbeli harcokat és bizony bukásokat éltek meg. Ha nem így lett volna, talán nem is hús-vér emberek, hanem valamilyen idealizált, kitalált személyek lennének csupán. Mintha az emberi természet úgy lenne kódolva, az ösztöneinkben úgy lenne megírva, hogy egyedül akarunk helytállni a nehézségekkel szemben. (Pedig micsoda katartikus állapotot teremt az életünkben, ha olyan falakkal nézünk szembe, amiket nem látunk át.) És itt kezdődik az emberi elme egyik legsötétebb tudatállapota: mikor levesszük a tekintetünket az Úrról és egyedül megyünk ki a küzdőtérre. A rossz döntések következménye, hogy rossz fegyverzettel is indulunk el, hiszen a frusztrációt és bizonytalanságot tompítani kell, így pedig fontosnak vélt foglalatosságokkal, figyelemelterelésekkel és valótlan sikerélményekkel töltjük meg a napjainkat.
Mindig így van, ha Istentől elszakadva, Isten kezéből kiesve éljük az életet. Ilyenkor a saját tehetetlenségünkbe és nyomorúságunkba csöppenünk. Az egyik Zsoltárban az van megírva: „Akik az Úrra néznek, azok felvidulnak és arcuk meg nem pirul.” (Zsolt 34,6). Az ember teherbíró képessége addig tart, amíg az Úrra néz, és azonnal ott a határa, amint magára, az életet fenyegető veszedelmekre fordítja a figyelmét. Talán erre a legjobb példa Péter története, aki akkor kezdett elmerülni a hullámokban, amikor egy pillanatra az Úr hatalma helyett a veszély nagyságára fordította a figyelmét.
Emlékszem egy történetre, ami arról szól, hogy egyszer egy kis béka eltévedt és egy több sávos autópályán találta magát. Igyekezett túlélni, de apró termete miatt nem látta a közeledő autókat. Egy jószívű ember a segítségére sietett, és ki akarta vinni az autópálya szélére. A kis béka azonban megrémült, ijedten tekintett megmentőjére, és minden igyekezetével azon volt, hogy elmeneküljön annak meleg, puha tenyeréből. Az ember kénytelen volt a kis ostoba jószágot erősebben megmarkolni, úgy hogy ijedt szíve lüktetését ott érezte az ujjai között, és így vitte ki a veszélyből.
Minél hamarabb megadjuk magunkat, és belesimulunk Isten gondoskodó tenyerébe, annál hamarabb vége lehet annak a feszültségnek és a frusztrációnak, ami beárnyékolja a napjainkat. Itt az idő letenni a rossz fegyverzetet, feladni az önként vívott próbálkozások és kapálózások sorozatát, és a győztes oldalra állni! Most van az ideje engedni, hogy Isten kiemeljen a veszedelemből, átvegye a ránk nehezedő terheket, hogy mi pedig mindenkor emlékezzünk és dicsőítsük a Szabadítónk nevét!
Böszörményi-Bálint Eszter
