Még jóval a háború, sőt a Covid előtt beszélgettünk a férjemmel arról, hogy mennyire el tudja rontani a kedvem, amikor túl sok hírt olvasok online vagy megnézem a híradót. Rögtön hozzá kell tennem, hogy én alapvetően nem azok közé tartozom, akik a társadalom összes problémáját a médiára, vagy még inkább a közösségi médiára fogják – és ebben az esetben sem erről van szó. Igazából sokszor nincs kedvem komoly filmekhez, jó fogadtatásban részesült drámákhoz sem, pusztán azért, mert nincs energiám a lelki teher hordozására, amit a történet esetleg rám helyezhet. De nem szeretem hallgatni a gyerekkorom torokszorító családi történeteit sem, amelyekből a 90-es évek nehéz gazdasági helyzete Kárpátalján a kelleténél többet is kitermelt. Ez a vidék, úgy érzem, ritkán tud fellélegezni…
Szóval nálam nem a média, hanem az empátia a hunyó. Amit nem tudok kikapcsolni akkor sem, ha régmúlt idők történeteit hallgatom, akkor sem, amikor leégett otthonokat látok a híradóban, és akkor sem, amikor egy fikciós történetbe élem bele magam a tévén keresztül. A férjemnek érdekes módon nincs ilyen problémája. Képes távolságot tartani a látott vagy hallott történetektől, és azok nem befolyásolják különösebben az érzelmi állapotát. És nem arról van szó, hogy ő ne lenne képes az együttérzésre, mert természetesen képes rá, egyszerűen csak erősebb trigger – például fikció helyett valóság, a történet közelisége stb. – kell hozzá, hogy bekapcsoljon nála.
Nem véletlenül foglalkoztat mostanság az együttérzés kérdése. A háború kitörése óta sosem látott szolidaritás megnyilvánulását látom Ukrajna és az itt élők felé az egész világ részéről. Ráadásul ez az együttérzés sokszor kockázatvállaló politikai megnyilvánulásokban, máskor pedig anyagi áldozatokban érhető tetten – és ez nem semmiség.
(Érdekes különbség, hogy az együttérzés szó angol megfelelője – compassion – mennyivel cselekedetközpontúbb, mint a magyar változat. Dr. Frank Rogers definíciója szerint a „compassion” jelentése: „Amikor az embert zsigeri szinten érinti meg a másik fájdalma vagy boldogsága, és olyan módon reagál, amely enyhíti szenvedését vagy elősegíti virágzását.”. A Biblia erre a cselekvő együttérzésre jellemzően a „megszánni” szót használja.)
Szóval látom az együttérzés jeleit, de aztán gyarlóként és szkeptikusként – mint aki az emberi rossz természetet önmagából kiindulva ismeri – azon kezdek gondolkodni, hogy meddig tarthat ez a jóindulat, ha valaki nem érintett személyesen vagy családtagjai, szerettei által ebben a háborúban. Mint ahogy nekem nehezemre esik elhinnem, hogy bárkit, aki csak távolról kapcsolódik ehhez a történethez, olyan mélyen érinthet, mint ahogyan engem, ugyanúgy valószínűleg ezt gondolhatja rólam az, akinek el kellett hagynia az otthonát a háború miatt, vagy épp Ukrajnában vészeli át ezt az időszakot. Távolról könnyű beszélni, együttérezni – gondolhatják.
Olyan Istenünk van, aki pontosan érti ezeket a gondolatokat. Neki fontos volt, hogy ne csak megteremtsen minket, és a világon mindent, de el is jöjjön közénk emberként, hogy mi is elhiggyük, első kézből ismeri az emberi lét szenvedéseit, harcait és örömeit. „Mivel maga is kísértést szenvedett, segíteni tud azokon, akik kísértésbe esnek” (Zsid 2,18). Isten együtt tud érezni, mert ő is emberré lett. Nem távolról néz egy szomorú történetet a tévében, amikor a háborúra tekint, hanem isteni együttérzéssel, és hiszem, hogy a természetére jellemző irgalommal is. Úgy gondolom, hogy ugyanezzel az irgalommal és kegyelemmel hallgatja meg a kitartó imáinkat is, amelyeket egyszerűen nem adhatunk fel.
„Irgalmas és kegyelmes az Úr, türelme hosszú, szeretete nagy. Nem perel mindvégig, nem tart haragja örökké. Nem vétkeink szerint bánik velünk, nem bűneink szerint fizet nekünk. Mert amilyen magasan van az ég a föld fölött, olyan nagy a szeretete az istenfélők iránt. Amilyen messze van napkelet napnyugattól, olyan messzire veti el vétkeinket. Amilyen irgalmas az apa fiaihoz, olyan irgalmas az Úr az istenfélőkhöz.” (Zsolt 103,8–13)
Úgy legyen!
Molnár-Kovács Dorottya
