Bevallom, mindig zavarba jövök, amikor arra kapok felszólítást, hogy ismertessem meg Krisztust a világgal. Valahogy megnyugodtam abban, hogy nekem Isten népe felé van elhívásom, erősítem a lankadt kezeket, szilárdítom a tántorgó térdeket, bátorítom a remegő szívűeket. Az utcákra meg menjen ki az, aki erre kapott mandátumot.
Csak hát vannak azok a félre nem érthető helyzetek, amikor nem számít, kinek mire van elhívása – egyedül az a kérdés, kinek mire van hite…
Két történetet hadd meséljek el ezzel kapcsolatban.
A hajléktalan ellátóban épp előttem tántorgott az egyik ellátott, mögötte hosszú, tömött sorban várakoztak a többiek, nem túl türelmesen.
„Miben segíthetek, Gábor?” – kérdeztem az úriembert.
„Nincs nekem szükségem semmire, csak Isten szeretetére – válaszolta ő homályos szemekkel, – rajtam egyedül Ő segíthet.”
Nos, hát ez az a helyzet, amikor tudod, hogy most reagálnod kellene valamit, hiszen te vagy Isten embere. Sorakoztak is az elmémben a keresztyén klisék, de azt éreztem, hogy ezek a konzerv válaszok most nem segítenek. Ide specialista kellene, én meg nem vagyok az. Nem tudtam mást kitalálni, csak csendben elküldtem Isten felé a rendelést egy evangélistáért, aki pár egyszerű szóval el tudja indítani ezt a jóembert a hit útján.
Utána még sokáig pörgettem magamban ezt a helyzetet. Azt azonnal megértettem, hogy fel van dobva a labda, de vajon mit kellett volna mondanom vagy tennem?
Képzést tartottunk. Az egyik előadásom végén be kellett mutatni egy mintabeszélgetést arról, hogy hogyan lehet egy gyermeket Krisztushoz vezetni. Volt is jelentkező, aki vállalta a beszélgetőtárs szerepét. Én pedig elkezdtem körbe forogni: kinek tudnám átpasszolni a lehetőséget? Ott ültek mellettem a munkatársaim, akik vérprofik ebben, de ők kedvesen lepattintottak: tied a téma, vezesd te a beszélgetést. Láttam, hogy ebből most nem tudok kihátrálni, és szinte rosszullét kerülgetett, mert ugyanazt éreztem, mint anno: ide szakértő kellene, nekem ehhez nincsenek meg az ajándékaim, nem tudom úgy megcsinálni, hogy elérje az igazi hatásfokát. Körülnéztem a jelenlévőkön és azt mondtam az Úrnak: én ehhez kevés vagyok, de ha tudsz használni, Tied a pálya!
Egyszerre azt éreztem, hogy valami nagyon furcsa bizsergés jár át. Fizikai módon is éreztem, hogy ez most egy nagyon különleges pillanat. Eltűnt a félelem, vele a bizonytalanság is. Helyette megérkezett egy felismerés: Isten, nagyon szereti ezeket az embereket, jobban, mint ők hinni mernék, és mindegyikükben egy-egy kincsesbánya rejlik. Aki most mellettem ül, az különös módon is közel áll Isten szívéhez. Nem megjavítani kell őt, hanem elmondani, mit gondol Jézus vele kapcsolatban.
Vettem egy nagy levegőt, és elkezdtem beszélni nem tudva, mi lesz a következő gondolat. Azzal se nagyon foglalkoztam, hogy hová kellene megérkeznünk a végén. Maguktól jöttek a kérdések, meglátások, és én voltam a leginkább meglepve azon, hogy mit mondok, és az milyen reakciót vált ki a beszélgetőtársamból. Láttam, ahogyan Isten elkezdte bontogatni ezt az embert. Pár nappal később pedig tanúja lehettem egy csoda megszületésének.
Akkor és ott végre megértettem: amikor jön a már jól ismert bizsergés, akkor nem kell körbe forgatnom a fejemet, hogy kinek tudnám átdobni a lehetőséget. Nem számít, milyen korlátokat érzek magamon kívül vagy belül, Isten számára azok nem lehetnek akadályok. Egyetlen kérdés van csak: el tudom-e hinni, hogy ez egy Istentől ihletett pillanat, ami engem mozdít, nem mást? És ha felismertem, elhittem, akkor van-e bátorságom belelépni az adott helyzetbe? A csodák sokszor így születnek: egy marék liszttel és cseppnyi olajjal, öt cipóval és két hallal, vagy akár üres kézzel, de odaszánt szívvel.
A világ fiai tényleg sóvárogva várják Isten fiainak megjelenését, talán most jobban, mint valaha. Ha nyitott szívvel jársz az emberek között, te is rá fogsz döbbenni, mekkora szükség van rá, hogy bemutassuk nekik a Gondviselőt, a Szabadítót, a jó Pásztort, a Hűségest és Igazat, a seregek Urát, a Vígasztalót és Pártfogót – az élő Urat, aki nem csupán a Biblia lapjain aktív, hanem számunkra is tapasztalható valóság.
Lesz idő, amikor már nem tehetjük ennyire szabadon. Akkor majd nagyon fog fájni minden ihletett pillanat, amit nem ragadtunk meg, amit hagytunk elillanni.
Olasz Tímea
