Kedves Tesó, ismered az „Én még soha…” nevű játékot? Ennek a fordítottját is szoktuk néha játszani, és ilyenkor így kezdjük a mondatot: Én már voltam…, majd pedig megfogalmazunk magunkról valami meglepőt, olyat, amit nem feltétlenül tudott vagy gondolt rólunk a másik.
Napok óta csak az jár a fejemben, hogy ha nekem most ezt a játékot kellene játszanom, én azt mondanám: Én már voltam dühös.
Most arra kérlek, mielőtt tovább olvasnál, ízlelgesd kicsit ezt az állítást. Talán mondd is ki hangosan, szépen, nyugodtan, tagoltan: Én már voltam dühös. Mi az első gondolat, ami megfogalmazódik benned ennek kapcsán?
Amikor én próbálom kimondani ezt a mondatot, mindig van egy folytatása:
Én már voltam dühös, bár nem kellett volna.
Én már voltam dühös, de biztosan nem volt jogos a részemről.
Én már voltam dühös, de azóta megbántam és rájöttem, hogy hülyeség volt.
Kíváncsi vagyok, hogy megengedted-e már magadnak valaha azt, hogy igazán dühös légy, s megéld ezt az érzést?
Nemrég egy kedves barátnőmmel beszélgettünk, és ő mondott valamit, ami nagyon bennem ragadt. Azt mondta: „Nelli, a COVID óta valahogy megingott alattunk a világ.” S olyan nagyon igaza volt. Mert tényleg megingott, vagy megindult a lejtőn, és valahogy úgy érzékelem, azóta nincs megállás. Azt hiszem nem szükséges címszavakkal dobálóznom, tudom, hogy te is tudod, az elmúlt két év eseményeire gondolok, bárhol is élj a világban.
Én már voltam dühös, szomorú, kiábrándult, csalódott akkor:
- mikor kitört a háború, és egyik percről a másikra el kellett döntenem, hogy menjek vagy maradjak;
- amikor úgy döntöttem megyek, pedig nálunk nem lőttek, de nem tudtam fenntartani a vállalkozásomat, és minden percben attól rettegtem, mikor kapja meg a párom/testvérem/édesapám a katonai behívót;
- mikor itt maradtam, és figyeltem, hogy hagyják el sorban a barátaim, a rokonaim, a kollégáim azt a helyet, ami az otthonuk volt. Én pedig itt maradtam, pedig én is félek…
- amikor a COVID miatt bezárult előttem a világ, és nem mehettem haza a szeretteim temetésére, születésnapjára, esküvőjére;
- amikor megéltem, hogy egyedülállóként néha csak legyintenek, s azt mondják, biztos csak túl válogatós vagyok
- mikor azt hittem, mindent beletettem, imádkoztam, böjtöltem, és mégsem kaptam meg, amit olyan nagyon keservesen kértem az Úrtól.
Te hogyan folytatnád a sort?
Ha eljutottál idáig, biztosan sok gondolat kavarog most benned. Bennem is, mert körülbelül két perc alatt dobtam össze a fent említett állításokat. S még csak nem is kellett kitalálnom őket, ugyanis a barátaim, a szeretteim életéből vettem ki ezeket.
Szeretnék nagyon világos lenni. Nem akarlak biztatni, még csak feljogosítani sem mindezekre az érzésekre, hiszen nagyon is jól tudom, hogy az érzések ingatagok, megbízhatatlanok, ideig-óráig tartanak. Az érzéseim nem mindig tükrözik a valóságot, sokszor nagyon szubjektívek. Ezért inkább azt szeretném mondani, hogy az érzéseknek igenis helyük van. Azt szeretném mondani, annak ellenére, hogy fiatalként sokszor azt éltem meg, hogy nem lehet haragudnom, csalódottnak lennem, mert az nem keresztényi, mert az nem Isten szerint való – az egy hamis elképzelés volt. Azt akarom mondani, hogy dühösnek lenni ér. Hogy Istennél tere van a dühömnek, a csalódottságomnak, a kiábrándultságomnak is. Ki tudná ezeket elhordozni, ha nem Ő? Hiszen egyszer elhordozott már engem és a bűneimet azon a bizonyos kereszten.
Azért írok erről ekkora meggyőződéssel, mert úgy hiszem, ahhoz, hogy további érzések születhessenek meg bennem, meg kell élnem a dühömet. Kicsit olyan ez, mintha a dühöm kieresztésével helyet készítenék a Szent Léleknek. Addig bárhogy is tuszkolnám Őt a szívembe az olyan mondataimmal, hogy dühös vagyok, de nem kéne, mert egyszerűen nem tud odaférkőzni az igazi valómhoz.
Szeretek hiteles lenni, ezért megosztom veled, hogy amikor téged biztatlak arra, hogy engedd meg magadnak, hogy dühös légy, akkor magamat is biztatom. Mert betegesen félek attól, mi lesz, ha egyszer nem leszek jó fej, jó keresztény, jó munkatárs, jó barát, jó társ, és őszintén kimutatom, hogy én márpedig most nagyon dühös vagyok. Azt hiszem számomra az az egyik legnagyobb félelem, hogy dühösen már kevésbé leszek szerethető. De Isten soha nem mondott olyat, hogy kevésbé fog szeretni, ha hibázom, ha merek dühös lenni, ha kifejezem és megélem a szomorúságom.
Most tehát ezen dolgozom, és erre biztatlak téged is, mert valahol mélyen abban hiszek, hogy a dühből végül békesség lesz. Ezért imádkozom. (S mosolygok, mert az Isten mindig dalokon keresztül beszél velem.)
(A cikket többek között ez a dal ihlette, aminek gyönyörű története van. Ha érdekel, hogy született, itt olvashatsz róla bővebben)
And through it all, through it all
My eyes are on You
And through it all, through it all
It is well (in my soul)
And through it all, through it all
My eyes are on You
And it is well, with me
Marofejeva Nelli
