Kiszolgáltatott vagyok. Újra. Mozdulatlanul fekszem. Megtalált a fájdalom, pedig igyekeztem megszökni előle. A végsőkig várok azzal, hogy segítséget kérjek. Pedig azok, akiket szeretek, itt vannak mellettem. Segíteni fognak? Szeretni fognak? Csalódni fognak? Bántani fognak? Bármit is tesznek, némán tűrnöm kell? Lassan elérem azt a végső pontot, amikor az önállóságom egy részét fel kell adnom. De számomra a segítséget éppoly nehéz elviselni, mint a bántalmazást. A mozdulatlanságba a fizikai fájdalmakon túl lelki kín is vegyül. A kínzó tudata annak, hogy az állapotom kihasználható. Emlékképek törnek fel bennem arról, aki sok évvel ezelőtt visszaélt a bizalmammal és a szeretetemmel. Kifacsart, megtört, meglopott. Megölt. Fel-felvillan egy-egy gyötrelmes pillanat a múltból. Az emlékeim elnémítanak. Újra betaszítanak a sötétségbe, amiből olyan sokszor menekülök. Megbénítanak, és én csak tehetetlenül viselem, ahogy a múltam nyílt sebeire sót szórnak.
Az elmúlt évtizedekben megtanultam bezárni magam. Megvédeni, ami megmaradt belőlem. Könnyebb úton járni. Egyszerű a stratégiám: nem akarok megfelelni a szeretetért cserébe, nem könyörgöm segítségért. Így nem annyira fájdalmas élni, ámde jóval magányosabb. Ennek ellenére kíméletlenül, érdemtelenül sok szeretetet kaptam. Könnyekkel küszködve gondolok arra, hogy ebben a pillanatban is megannyi testvérre és barátra számíthatok. Újra meg újra belefutottam a szeretetbe, a váratlan ölelésekbe, a megható együttérzésbe. Igen, valóságos és mély együttérzésbe mindazoktól, akikkel egy cipőben járunk. Mert sokan vagyunk, akiket egyszer valamikor valaki kifacsart, megtört, meglopott, megölt. Néhányan nem tudunk sírni, mert elfogytak a könnyeink. Néhányan vágyunk a halálra, hogy véget érjen az emberfeletti, a kibírhatatlan. Amikor összetalálkozunk, egyetlen pillantás is elég a megértéshez: neked is ugyanaz ugyanúgy fáj, ami nekem. Tudod, hogy miért menekülök – tudom, hogy hova menekülsz. Értelek.
A mélységben, a fuldoklásom közepette felállok és keresek egy csendes helyet, hogy összeszedjem magam. Ez olyasmi, amit csak én tehetek meg. Talán ez az egyetlen, amit megtehetek. Lágy, lassú szellőt érzek a bőrömön. Isten simogatását érzem ebben. Érzem, ahogy Isten odaül mellém, és átölel. Nem kell beszélnünk, még csak sírnom sem kell. Tudja, hogy miért futottam ki a világból. Előtte lehetek kiszolgáltatott és sebezhető. Előtte lehetek őszinte. Nem azért, mert Mindenható, hanem azért, mert Ember volt. Hordja a cipőmet. Egy húron pendül velem. Arra biztat, hogy kopogjak és kérjek Tőle. Csak üldögélek és élvezem a napsütést, a csendet, a szellőt. Órák telnek el. Lassan kitisztul belőlem a kételkedés és a félelem, helyettük pedig betölt a hála. Hála azért, hogy ebben a védtelen helyzetemben is megtalált az Úr. Hála azért, hogy lehetek én is valaki más számára ölelő kar. Mosolyoghatok és lehetek hűséges, biztos pont. Isten megengedi nekem, hogy átérezzem azok fájdalmát, akiket hozzám küldött. Kapok annyi erőt és békét, hogy elég legyen a mai napra. Itt és most ennyi épp elég ahhoz, hogy felálljak, és menjek, ahová a lábam már nem tudna vinni.
Lehet, hogy holnap újra itt leszek. Nincs kizárva, hogy újra összeomlok, és újabb küzdelemnek nézek elébe. A sebek nem gyógyulnak ilyen egyszerűen és gyorsan. Elképzelhető, hogy hamarosan ugyanitt találkozunk az Úrral. Megtalálhatom a napsütésben, de a zivatarban is. Ott van a magányos csendben és a nagyvárosi tömegben. Ott van az élet dübörgő zajában és a lágy zenében. Rábukkanok a simogató szellőben és a sötét mélységben. Tudom, hogy ismét eljöhetek Hozzá – ezért különösen hálás vagyok.
Nigriny-Demeter Adrienn
