Szerintem egy keresztyén nem így beszél, nem így viselkedik. Nem látszik rajtad eléggé, hogy szereted Istent, ha egyáltalán… Én nem csinálnám ezt, nem mondanám ezt, nekem nem férne bele, velem nem fordulna elő, mert nem hagynám, de te tudod. Azt hiszem, azzal teszem neked a legjobbat, ha megmutatom, milyen egy igazi, érett hívő.
Igaz, hogy még sosem vágtak a fejemhez ehhez hasonló mondatokat, és én sem mondtam még másnak ilyesmit, mégis annyiszor éreztem már szavak és tekintetek mögött ezt a fajta (le)értékelést. Ami még rosszabb, attól félek, az én szavaimból és tekintetemből is érezhették már mások, hogy jobb keresztyénnek, szentebbnek, tökéletesebbnek gondolom magam náluk.
Mint ahogy jellemzően mindenkiben, bennem is mély nyomot hagytak az életem során kapott, többnyire jószándékú, építő kritikák. Így az is, amikor még tinédzserkoromban egy közeli barát azt mondta, azért nem szeret néhány dolgot elmondani nekem, mert sokszor úgy érzi, hogy ítélkezem fölötte. Megdöbbentett ez a mondat, mert sosem állt szándékomban bíráskodni, pedig bizonyára nem véletlenül érezte ezt, amikor velem beszélt. Az introvertáltabb emberekről – mint amilyen én is vagyok – egyébként gyakran feltételezik, hogy azért nem szólalnak meg egyes helyzetekben, mert azokról megvan a véleményük, vagy azért csendesebbek, mert méltatlannak találják az aktuális társaságot saját magukhoz. Akármilyen percepció is állhatott a kritika mögött, bizonyára azért érzek még most is szégyent, ha eszembe jut, mert nem volt teljesen alaptalan. Nem volt ugyan tudatos sem: nem direkt ítélkeztem, és magamnak sem mondtam ki, hogy magamat jobbnak, okosabbnak vagy szentebbnek tartanám, de ettől még volt, aki ezt érezte rajtam. És én is tudom, hogy milyen, amikor ezt a hozzáállást érzem másokon. Semmivel sem téveszthető össze.
Eszembe jut a farizeus és a vámszedő példázata, amelyben a farizeus azért ad hálát imában, hogy nem olyan bűnös, mint a vámszedő, miközben a vámszedő imája a bűnbánatról és a megalázkodásról szól. Azt olvassuk, hogy Jézus „némely elbizakodott embernek, aki igaznak tartotta magát, a többieket pedig lenézte” mondta ezt a történetet. Ennek pedig a jól ismert végszava a következő: „Mert mindenki, aki felmagasztalja magát, megaláztatik, aki pedig megalázza magát, felmagasztaltatik” (Lk 18,14).
De ne feledjük, a farizeus az evangélium szerint „magában” imádkozott. Mi a példázat révén belelátunk a fejébe, de lehetséges, hogy egyébként nagyon kegyesen és alázatosan viselkedett mindenkivel, így például a vámszedővel is,akinél titkon jobbnak tartotta magát. A keresztyén felsőbbrendűség-érzés a tapasztalatom szerint egyáltalán nem szokott annyira explicit lenni, mint amilyen a példázat „kihangosított” imájában. Sőt, a verseny kívülről nézve inkább arról szokott szólni, ki az alázatosabb. Mindannyian vagyunk már annyira kiművelt keresztyének, hogy tudjuk, nem mondunk olyat másnak, hogy én szentebb vagyok nálad. Tudatosan még ezt a gondolatot sem engedjük meg magunknak. De épp ezért annyira alattomos ez a bűn, amibe mégis annyian beleesünk. Mert észre sem vesszük, hogy ítélkezünk. Hogy azt gondoljuk, velünk valami nem fordulhatna elő, hiába kísértő, hiába esendőség. Vagy, hogy valójában az a motivációja egy-egy mondatunknak, hogy a szentségünket bizonyítsuk, miközben magunknak persze azt mondjuk, az a cél, hogy Istenről vallást tegyünk. De lássuk be, a két indíttatás között annyira képlékeny a határ…
Az a legnehezebb ebben a történetben, hogy ha mi nem is mindig vesszük észre magunkon az ítélkező magatartás jeleit, az ítélkezésünk „tárgya”, személye észre fogja venni. És jobb esetben csak velünk, rosszabb esetben az egész keresztyénséggel kapcsolatban lesznek megmagyarázhatatlan rossz érzései. Például azt érezheti, hogy a keresztyének nem annyira megbocsátók, mint az Istenük. Ők ítélkeznek, miközben a kegyelmes Urukról tesznek bizonyságot.
A jó hír persze ebben a kérdésben is az, hogy nem kell egyedül szembenéznünk ezzel a hibánkkal sem, hanem kérhetünk imában több szeretetet a mellettünk lévők iránt, őszintébb megértést és empátiát hozzájuk, és azt, hogy Isten ítélete helyett képesek legyünk a kegyelmét és végtelen szeretetét közvetíteni feléjük.
Molnár-Kovács Dorottya
