Van néhány olyan igevers a Bibliában, amelyeket, ha bárhol idézve látok, hallok, instant bűntudat tör rám, mert érzem, hogy ennek a mércének közel sem felelek meg. Például az Ézsaiás 58-ban arról olvasunk, hogy milyen valójában az Istennek tetsző böjt. Az, hogy az egyik kedvtelésünkről gálánsan lemondunk, csak azért, hogy egy másikkal helyettesítsük – nem ilyen. Az igeszakasz szerint Isten ehelyett a következőt akarja látni a böjtünkben: „Oszd meg kenyeredet az éhezővel, vidd be házadba a szegény bujdosókat, ha mezítelent látsz, ruházd fel, és ne zárkózz el testvéred elől!” (Ézs 58,7).
Ha őszinte akarok lenni, ami a kenyeremet illeti, én legfeljebb a fölöslegemen osztozom. Ismerősöknek a legtöbbször nagyon lelkesen és szívesen adok szállást, ha ezzel segíteni tudok nekik, de hogy idegeneket hívjak be az otthonomba, azt szinte elképzelhetetlennek tartom. Azt olvassuk, „ne zárkózz el testvéred elől”, vagyis: ne fordulj el, ha nyomorúságot látsz magad körül, ne mondd azt, hogy téged ez nem érint, ne menj el a szenvedő mellett. Márpedig én legtöbbször az internetbank biztonságot nyújtó távolságából szeretek segíteni a rászorulóknak, és nem szívesen megyek közel, teszem személyes ügyemmé, vállalok valós sorsközösséget a rászorulókkal. Úgy érzem, ehhez már nem lenne elég mentális energiám, pedig hát, én is olvastam már a Bibliában, hogy az Úrban bízóknak megújul az erejük, és úgy szárnyalnak, mint a sasok, sosem fáradva el (Ézs 40,31).
Bármennyire is érezzük, hogy nem tudunk megfelelni Isten mércéjének – és persze, hogy nem tudunk –, és bármennyire is tudjuk, hogy valójában a kegyelem fel is oldoz a megfelelési kényszerből, a legrosszabb, ahogyan erre az érzésre reagálhatunk, az a mindent vagy semmit mentalitás. Vagyis az, amikor úgy gondoljuk, ha nem tudunk maximálisan eleget tenni egy elvárásnak, inkább hozzá se fogunk, inkább hagyjuk az egészet. Mivel nem fogadok be a házamba idegeneket, inkább nem utalok segélyszervezeteknek sem, az úgysem lenne elég, hogy kipipálhassam ezt a parancsolatot. Mivel nem osztom szét mindenem a szegények között, inkább megtartom az összes tulajdonom magamnak. Nincs értelme félmunkát végezni.
Alattomos sátáni csapda ez, amely épp a bűntudatunkat, a tökéletlenségünk ismeretét használja arra, hogy visszafogjon bennünket, amikor segítenénk, azt sulykolva, hogy sosem lesz elég, amit teszünk. Azt hazudva, hogy az apró jócselekedetek nem számítanak, senki életét nem oldják meg, nem teszik könnyebbé, és mindez Isten szemében kevés, kevés, kevés.
A mindent vagy semmit típusú fekete-fehér gondolkodásmód a bűnök hátrahagyásában, a rossz szokások, függőségek legyőzésében, de akár egy egészséges diéta tartásában is az ellenségünk. A gyenge pillanatokban, a visszaesésekkor azt juttathatja eszünkbe, hogy elbuktunk, vége. Fölöslegesen próbálkozunk, mert egyszerűen nem vagyunk elég erősek a változtatáshoz. Arról győz meg minket, hogy az egyetlen elfogadható cél a tökéletesség, egyszerűen csak jobbnak lenni valamiben még kevés.
Miközben ez a fajta maximalizmus vagy perfekcionizmus – amikor a tökéletességen kívül minden más eredményt elfogadhatatlannak tartok – visszafog a cselekvésben, aközben ennek ellentéte – amikor a hibáim és hiányosságaim ellenére is tovább próbálkozom – a valódi alázat. Hiszen ilyenkor úgy teszek jót, hogy közben egyáltalán nem vagyok büszke magamra. Látom, hogy lehetnék ennél sokkal jobb is. Hogy még mindig csak a kegyelem tud megtartani, teljesen függetlenül a gyenge próbálkozásaimtól, hogy jobb legyek, hogy jót tegyek. De ennek ellenére is teperek, próbálkozom tovább, hittel abban, hogy ha nem is látom mindig a munkám gyümölcsét, az nem lehet hiábavaló.
Tudom, hogy Isten megbocsátó, és nem a gyengeségeim, bukásaim szerint ítél meg minket. És azt is, hogy időnként magamon is gyakorolnom kell ezt a megbocsátást.
Molnár-Kovács Dorottya
