A legutóbbi igehirdetésen, amelyen részt vettem a farizeus és vámszedő példázata volt középpontban. Bevallom, jól ismerve a történetet már előre elkönyveltem magamban az egész igehirdetés üzenetét. Micsoda kegyelem, hogy Isten Lelke ennek ellenére átütötte az egóm falait, és megértettem a történetet egy másik aspektusból is.
A farizeust hirtelen nem is láttam olyan gőgösnek, mint amilyennek korábban gondoltam, sőt, már-már vágyakozni kezdtem azért az életért, amit ő élt. Hisz, amit a farizeus az imádságában elmond magáról, az igaz. Kiderül, hogy ő aztán igazán komolyan veszi a vallásosságát, és szinte már kínos pontossággal ragaszkodik az Isten törvényéhez. Böjtöl és áldoz, tehát a gyomrát és a pénztárcáját is alárendeli az Isten akaratának. Ez már önmagában véve is igen nagy dolog, hiszen általában az tapasztalható, hogy nagyon sok hívő embernek éppen a gyomránál és a pénztárcájánál szokott megszűnni a kereszténysége. Ezenkívül pedig még hálát ad azért, hogy megőrizte őt az Isten rengeteg sok ocsmány bűntől, ami ebben a világban van, és azért is hálát fogalmaz meg, hogy megtartotta az Úr az ő életét a hit, az engedelmesség és az Istennek való szolgálat útján.
Valahol itt szakad fel egy sóhaj a szívemben: de jó lenne ilyen kereszténynek lenni! Bárcsak azok a hitetlen, kételkedő évek és sóvárgások soha nem történtek volna meg az életemben. Aztán újra előjön a kérdés a szívemben, ami olyan rég foglalkoztat: miért engedi meg Isten a rosszat, a bűnt, a mélységeket az életünkben?
Feldmár András mondta, hogy szerencsés az, akinek semmi sem volt könnyű az életben. S milyen piszok mázlista az, akinek sok mélységet, sok könnyet engedett meg Isten az életében. Ezek a mélységek tudják ugyanis leginkább formálni a személyiségünket. Az elhullajtott könnyek egyesével bontják le a megkeményedett rétegeket a szívünk körül. A nehéz, megpróbáltatott évek lassanként nyesik le a gondosan felépített egónk részeit: meghajlítják a kemény akaratunkat, visszafordítanak az elszánt törekvéseink mellől, hogy végül minden fegyverzetünket ledobva, védtelenül és kiszolgáltatottan karoljon fel bennünket az Isten.
Jó lenne azért néhány szemszögből olyan kereszténynek lenni, mint ez a farizeus. Mégis a történet igazi szerencsés alakja a vámszedő volt, akit Isten kegyelme kiemelt a bűn, a kapzsiság és mindenféle hatalmi játszma alól. Letisztította és lehámozta a személyiségét, hogy teljesen kiszolgáltatottan, védtelenül tudjon Isten elé járulni. Bizony mázlista volt ez a vámszedő, mert Ő már felismerte, hogy minden kincse és gazdagsága egyedül a kegyelem.
Böszörményi-Bálint Eszter
