Ismerek embereket, akiknek élete minden napját valamilyen betegség kíséri. Olyan kín, ami akadályozza őket a mindennapi életben, a mozgásban, az alapvető dolgok elvégzésében. Képzeld el, milyen lehet, ha minden mozdulatodat fájdalom kíséri, vagy ha külső segítség nélkül nem tudod elvégezni a napi rutint. A betegség az embert belülről is emészti: felőrli a tudata annak, hogy folyamatosan leépül, elveszíti az önállóságát, és ezzel önmagát is. Nem könnyű kísérni, végignézni mások szenvedését a betegágyon – de ugyanúgy rendkívül nehéz a betegágyban fekvőként tűrni az állapotunkat, és azt érezni, hogy mások terhére vagyunk.
Ismerek olyan embert is, akinek élete minden napját valamilyen betegség kíséri, mégis minden nap azzal a tudattal ébred fel, hogy „Az Úr enyhülést ad betegágyán, jobbulást ad neki, valahányszor betegen fekszik.” (Zsolt 41,4). Úgy tűnik a külső szemlélőnek, mintha lehetőségként élné meg a saját állapotát: alkalmat a bizakodásra, a megújulásra, mások megerősítésére a bajban. Árad belőle az a bizonyság, hogy Isten gyógyulást, enyhülést ígért ajándékul a számára, és ez a várva várt jobbulás be fog következni. Míg várakozik az ígéret beteljesülésére, bizonyságot tesz a hűségéről, Istenbe vetett bizalmáról. A gyógyulás ajándékát pedig Isten kegyelmét és szeretetét dicsőítve bontogatja.
A betegségeinknek is van adventje. Rövidebb-hosszabb várakozás, amely néha egy életen át tart. Lesz enyhülés! Lesz jobbulás! Töltsük ezt a lehetőségekkel teli időt reménységgel a betegágy mellett és betegágyban egyaránt!
Nigriny-Demeter Adrienn
