A hetvenes éveiben járó bácsi nagy és kifejező gesztusok közepette érkezett az istentiszteletre. Köszöntöttem, kérdeztem, mire fel ez a nagy hevesség. Mondta, hogy a barátjának éppen azt magyarázta, hogy a híradóban arról beszéltek, Európában a keresztyénség 2050-re meg fog szűnni. Oldani akartam a feszültségét, és félig-meddig viccesen azt mondtam neki: „De hát ne tessék aggódni! Ázsiában, Afrikában és Dél-Amerikában robbanó mértékben növekszik a keresztyének száma.” Meghűlten, elsápadva csak annyit felelt: „Sárgák? Feketék? Ne higgyen azoknak!”.
***
A háború kétszáz valahányadik napján szálltam fel a vonatra. A fülhallgatóm bekrepált, így kénytelen-kelletlen hallottam, miről beszélgetnek a körülöttem ülők. Természetesen a téma itt is ugyanaz volt, mint másutt: a háború. Az egyik hölgy csak ennyit mondott a másiknak: „Na, én nem bánom, legyen háború bárhol a világban, csak ne legyen közel hozzánk!”.
***
A 2023-as ökumenikus imahét idei tematikáját a Minnesotai Egyházak Tanácsa állította össze. A vezérigét Ézsaiás 1,17-ből választották: „Tanuljatok meg jót cselekedni, törekedjetek az igazságra.” Az igei áhítatokban olyan témákat érintettek, mint a társadalomban jelen lévő rasszizmus, vagy közelebbről a Black Lives Matter mozgalom. Szerintük a próféta szavain keresztül világossá válik, hogy „Isten mindig, mindannyiunktól tisztességet, igazságot vár el az élet minden területén”. Ez pedig nem csak az egyén, de a társadalom mélyszöveteiben is megbúvó igazságtalanság, elnyomás és hátrányos megkülönböztetés bűneit is érinti. Több felől hallottam lelkészekről, akik felháborodtak az imafüzet tartalmán. Némelyikük pedig egész egyszerűen nem tudta értelmezni: mi köze lehet egy kárpát-medencei magyar keresztyénnek a minnesotai afroamerikaiak elnyomásához. Hallgatólagosan: nem releváns.
Ezt a három töredéket egymás mellé helyezve, egy általános tendencia rajzolódik ki előttem, amivel elég gyakran találkozik az ember szűkebb pátriánkon belül. Valahol arról van szó, hogy mindaddig nem érdekel bennünket a távoli, idegen, másik sorsa, míg mi magunk közvetlenül nem leszünk érintettek az ügyében. Ez az egész élet- és világszemlélet pedig óhatatlanul is nyomot hagy azon, ahogyan az egyházról gondolkodunk.
Mindig csodálattal olvasom a páli levelek üdvözléseit, és azt, hogy egymástól teljesen idegen emberek miként váltak a közös hitben testvérekké. Hogyan kezdtek bele gyűjtésbe a makedónok, csak azért, hogy azokat a jeruzsálemieket támogassák, akik egyébként földrajzilag, etnikailag, kulturálisan totálisan „mások” és „idegenek” voltak számukra (2Kor 8). Egy elemi meggyőződés fölülírt mindenféle különbözőséget, és képes volt meghaladni az idegenség-érzetet.
Nos, így vagyunk mi együtt: népek, nemzetek, kisebbségek – egy közös test tagjai. A beszűkülés, a bezárkózás, az érdektelenség nem engedi, hogy érezzük a test másik tagjának fájdalmát (1Kor 12,26). Életem legcsodálatosabb élményei közé tartozik mind a mai napig, amikor a világ sok tájáról összefújt testvérekkel együtt tölthettem hónapokat. Jó volt hallani az örömeikről, a nehézségeikről, a hálájukról és szomorúságaikról. Egy kicsit én is több lettem, mert ez ráeszméltetett, hogy Isten Országa a maga erejében mindenhol épül, és olyan emberek által épül, akikkel semmiféle „törzsiség” nem kapcsol össze. Nem baj, ha kitekintünk, velük együtt sírunk, és velük együtt örülünk. Mert az egyetemesség ilyenfajta megélésében már van valamiféle elővételezése annak a nagy és közös globális ünneplésnek, ami egyszer hitünk szerint valóságosan megvalósul majd. A Bárány asztalánál minnesotaiak, ázsiaiak, kárpátaljaiak és nepáliak együtt örvendenek majd az Életnek. Lehetne, hogy a magunk szűkös erejével, már most elkezdjük?
Homoki Gyula
